2. Lisa Anne (1.)


1 hozzászólás// Kategória: Fejezetek Írta: ekkor: 09.18.16.

Szokatlanul nyugodt volt a nap a balesetin, még csütörtökhöz képest is: Sullivan elhatározta, hogy mielőtt nekiáll végre és feldolgozza az elmaradt papírmunkáját, még átfut a kantinba, és magához vesz valami zsíros, cukros és egészségtelen kaját, amivel kibírhatja estig – találkozót beszélt meg munka utánra, és úgy sejtette, szüksége lesz a kalóriákra –, de akkor megszólalt a csipogója.
A recepció száma volt. Legalább útba esik, gondolta, és a tárcáját a zsebébe süllyesztve, sietősen indult a főbejárat felé.
– Itt vagyok, mondd – kocogtatta meg a fémpultot a felvételis lány előtt; az felemelte a fejét az aktából, de vakon is gépelt tovább.
– Az előbb itt bóklászott egy fazon, téged keresett. Eléggé nyúzottnak tűnt.
– Mekkora felületen? – vágta rá a sebész.
– Fúj – húzta el a száját a lány, de inkább csak a pocsék vicc miatt; három éve dolgozott a traumán, látott már eleget, hogy még Sullivan se tudja könnyen zavarba hozni. – Leültettem a kinti váróban – intett a fejével, aztán ismét minden figyelmét az adatlapoknak szentelte.


– Kösz, Katie.
– Nincs mit – felelte a lány, de Sullivan alig tett meg három lépést, utánaszólt. – Hé! Csak szolidan! Megnéztem, van karikagyűrűje!
A sebész döbbenten fordult vissza, és olyan arcot vágott, hogy Katie-ből kipukkant a vihogás.
– Ezek után megnézheted a forró almás pitét vaníliaszósszal, amit hozni akartam neked! – Sullivan akaratlanul elvigyorodott. –Ilyen barátok mellé minek valakinek ellenség?
Legyintett, és még mindig mosolyogva kilépett a külső váróba.
Ki se mondhatta, hogy Sullivan doktor vagyok, ki keresett; a legközelebbi műanyag székről felugrott egy középkorú, enyhén pohosodó, kese férfi. Nem vérzett sehol, de a szeme alatt karikák ültek, és olyan szorosan fonta össze az ujjait, hogy belefehéredtek a bütykei.
– James Levin – közölte köszönés helyett, és kezet nyújtott. Izzadt a tenyere; Sullivan lopva a nadrágjába törölte a sajátját. – Köszönöm, hogy eljött… úgy értem, szóval, a feleségem kért meg, hogy beszéljek önnel.
Várakozón nézett az orvosra, aki gondolatban végigpörgette a névjegytárát, de nem talált benne Levin nevűt.
– A felesége? – kérdezett vissza zavartan.
– Igen. Lisa. Lisa Levin.
Sajnálom, de nem rémlik, akarta mondani Sullivan, de Levin feszengve folytatta: tudja, egy hete fektették be, és azóta romlik az állapota, már a legrosszabbtól is tartok, azt mondják, valami örökletes… , és akkor megértette.
– Lisa Anne? Lisa Anne Jablonskaya?
– Tessék? Ó… igen, a lánykori nevén.
– Hát persze – Sullivan megdörgölte a homlokát. – Így már ismerős, elnézést, nem kapcsoltam azonnal. Egy hete? – Meg se kérdezte, mi Lisa Anne baja: a Jablonskayák annyiféle időzített bombát hordtak a génjeikben, hogy az számított csodának, ha valamelyikük megérte a békés öregkort. – Miben segíthetek?
– Csak azt mondta, hogy beszélni szeretne önnel. Azt hiszem… azt hiszem…
Búcsúzkodik. Nem mondta ki, de a szeme megtelt könnyel, és Sullivan egyszerre mélységesen megsajnálta. Fogalma sem lehetett, mibe megy bele: beleszeretett egy nőbe, akinek csak dacból kellett, hogy megmutassa a családjának, elsősorban Ilse Moirának, hogy csak azért sem fogják élete végéig bezárni a rezidenciára. Meglehet, Lisa Anne már akkor is tudta, hogy beteg, amikor kimondta az igent. Ugyanakkor mit tehetett volna? Ha visszautasítja Levin ajánlatát…
Megrázta a fejét. Lehet, hogy Lisa Anne búcsúzkodik, de nem tőle: alig ismerték egymást, és semmiképpen nem voltak barátok. Ez klánügy lesz.
– Hát persze. Mit szólna, ha most mindjárt felmennénk hozzá? Éppen van néhány percem.
– Megtenné? Köszönöm!
James Levin olyan hálával nézett rá, hogy Sullivan fején átfutott: talán figyelmeztetnie kellene: ő sebész, nem belgyógyász, de nem szólt. Kényelmetlen némaságban követte a másikat a folyosókon át, amelyeket ezerszer jobban ismert. Álmában sem tévedt volna el a kórházban, de hagyta, hogy Levin vezesse, fel a belső zsargonban csak mini elfekvőnek nevezett részre, oda, ahol az intenzív ápolást még nem igénylő betegek feküdtek.
Nem jó jel, gondolta, de hallgatott.
Levin megállt az első ajtó előtt, és tétován felemelte a kezét, mintha nem tudná, bekopogjon-e vagy benyisson.
– A nagyanyja van vele – nézett kérőn az orvosra. – Nagyon jó lélek… jóformán éjjel-nappal vigyáz rá, végtelen a türelme.
Sullivan alig tudott visszanyelni egy gúnyos nevetést. Ilse Moira, az angyali, áldozatos szívű nagyszülő! Hogy is ne, éjjel-nappal vigyázza Lisa Anne-t, még elpusztulni sem hagyja békében, nehogy valami családelleneset találjon szólni. Nyilván nem véletlenül nem telefonon kereste meg őt Lisa Anne.
– Értem – bólintott komolyan Sullivan, odalépett mellé, éppen csak félre nem tolta, és lenyomta a kilincset.
Lisa Anne magasra polcolt párnákon feküdt: egyelőre nem szorult gépekre, bár láthatóan lefogyott a Maynard-bál óta eltelt néhány hétben, a bőre színe beteges sárgára vált, az arca beesett, a haja csapzott tincsekbe tapadt. Máj, vese nagy mindkettő, futott át Sullivan fején, de csak egy pillantást vetett a klánvezérre, mert az ágy mellett, kényelmes, kipárnázott, harcjárműnek is beillő kerekesszékében ott ült az előző klánvezér is.
– Lisa Anne – biccentett Sullivan; távolról hallotta, hogy Levin becsukja maga után az ajtót. – Ilse Moira. Nahát, micsoda figyelmesség.
– Tudhatnád, hogy a család a legfontosabb – válaszolta mogorván az öregasszony. Lisa Anne csak legyintett
– Köszönöm, hogy feljöttél – mosolygott Sullivanre. – A család miatt kértelek. Szeretnék mondani néhány dolgot, mielőtt… és szeretném, ha te lennél az egyik tanúm. A másik Alice. Megtennéd, hogy beszélsz vele, és visszajöttök, ha mind a kettőtöknek jó? Én bármikor… fogadlak benneteket. – Erőltetetten elmosolyogott. – Fontos lenne. – tette hozzá.
Sullivan majdnem kimondta: új vezért jelölsz? de időben észbekapott, és torokköszörülésbe fojtotta.
– Persze – bökte ki. – Beszélek vele, és a napokban valamikor benézünk hozzád.
– Én azt mondom, felesleges ezzel fárasztanotok magatokat – szólalt meg Ilse Moira émelyítően édes hangon. – A család mindennel meg fog tudni birkózni. Eddig is így volt, ezután is így lesz.
– Várlak benneteket – ismételte Lisa Anne, nagyanyjára rá se nézve. – Mindkettőtöket. Két független tanúra lesz szükségem.
Sullivan Ilse Moira arcába nézett. Nem tudta megállapítani, a vénasszony sejti-e, mire készül az unokája, de abban biztos volt, hogy fél tőle. Lisa Anne-nek már igazán nem maradt vesztenivalója.
Neki pedig választása nem maradt.
– Eljövünk – bólintott. – Amint csak tudunk… a beosztásunktól függ.
– Köszönöm – Lisa Anne felé fordította a fejét a párnán, és elmosolyodott. – Ne félj, nem fog fájni. Neked nem.
Sullivan még akkor sem hitte, hogy így lesz, amikor végül leért a kantinba. De a pitétől elment az étvágya.

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Egy hozzászólás : “2. Lisa Anne (1.)”

  1. Noja says:

    Harckocsi. :D

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: