7. Judy (2.)


1 hozzászólás// Kategória: Fejezetek Írta: ekkor: 02.18.17.

Különös érzés fogta el: a városban csak kevés hely volt, amit holdtölte táján a saját érdekében inkább elkerült ő is, mint minden klánonkívüli, de az összes közül ez volt a legveszélyesebb, amit mindig, mindenki elkerült.
Diadalmas arccal vonult be a fő helyiségbe, hadd lássa a Fekete Fa klánja állandó tagjainak döbbenetét – ha már megint mások szekerét tolja, legalább ennyi jusson neki is.
Nem kellett látónak lennie, hogy felismerje, melyik társasághoz fognak csatlakozni. Némelyik arcot fel is ismerte, ott ült Joe Miller, Don Rice, Eha Kalju, Gregory Watson, meg még páran, akikhez csak egy többé-kevésbé bizonytalan kereszt- vagy kolónianevet tudott csatolni, mint Kara, Stewart, Tim, Andy… Arcok, akik elől eddig kitért, nevek, akikre legfeljebb szitokszóként gondolt. A város alapítóinak vérvonala, de mit szólna Anson Maynard az utódaihoz? Hiszen már mióta itt áll előttük, és még mindig él.


Sokan voltak, egy zárt boxban el sem fértek – valaki, alighanem a vezérük, szólhatott nekik, hogy ma este díszvendéget hoz –, úgyhogy összetoltak két hosszabb asztalt, székeket pedig onnan vadásztak, ahol épp akadt szabad. Szedett-vedett társaságnak tűnhettek, ha valaki nem tudta, mi köti össze őket. Susan nem nézett hátra, hogy megkeresse a vezérüket, csak intett nekik, hogy csináljanak helyet.
– Leülhetünk? – kérdezte a rend kedvéért. Az egyik, leginkább skandináv hegyirablóra emlékeztető férfi, akinek Susan nem tudta a nevét, sandán felnézett rá.
– Ha azt mondjuk, hogy nem? – tudakolta, de közben mindenki megmozdult, kicsivel közelebb húzódott a többiekhez, és a semmiből előkerült még két szék.
Susan felmérte a helyzetet, és a rablóképűre mosolygott.
– Akkor az öledbe ülök – közölte. Felcsapott a röhögés, a rablóképű pedig megjátszott riadalommal pattant fel, hogy kerítsen még egy széket valahonnan. Susan megfontolta, hogy Alice várható érkezésére tekintettel utánaszóljon-e, kettőt hozzál, és aztán ne adjon magyarázatot, de inkább csak leült a rablóképű korábbi helyére. Amaz, amikor visszaért, olyan arcot vágott, mint aki rögtön kiborítja belőle, de a vezére arcára nézve mindössze fújt egyet, és letelepedett a kör szélére, Michael mellé.
Amikor végre mindenki megtalálta a helyét, Joseph előrehajolt, és az asztalra könyökölve látványosan felmérte Michaelt.
– Szóval, kit hoztál? – kérdezte a vezérétől. – Már ne is vedd zokon, de kicsit nehezen hiszem, amit a telefonban mondtál.
– Pedig úgy van – húzta fel a vállát Fox. – Röviden, Michael az anyám élettársa, úgy néz ki, hogy nemsokára össze is házasodnak, szóval a nevelőapám is lesz. Nagyon kérlek benneteket, gyorsan pletykáljátok el, hogy mindenki minél hamarabb kiszórakozhassa magát a káromra. Amúgy…
– Miért, te szerezted a házasságot? – kérdezte Eha savanyúan.
– Nem, de ki fogja ezt elhinni nekem? – legyintett Fox. – Szóval a múlt héten költöztek vissza a városba, mert Michael új állást kapott… mellesleg, még mindig fogalmam sincs, mifélét, de majd elmondja.
– Én vezetem az élelmiszer-részleget a… – Ha Michael azt hitte, hogy ez volt a végszava, tévedett; Joseph beléfojtotta a szót.
– Régóta ismered? – Még mindig a vezéréhez beszélt, és még mindig nem vette le a szemét Michaelről; hideg, számító arckifejezése láttán Susan megborzongott.
– Tudok a létezéséről, amióta megismerkedtek, idestova két éve. Személyesen csak amióta itt vannak. És eddig arról sem volt fogalmam se, hogy testvérünk.
– Aha. – Joe bólogatott, összecsücsörítve ajkait, mint aki mélyen elgondolkodik, aztán Michaelhez fordult. – Hol vezetsz milyen részleget?
Michael most sem jutott hozzá, hogy válaszoljon: mielőtt még Joseph befejezte volna a kérdést, nyílt az ajtó. A szemben ülők felkapták a fejüket, a többiek hátrafordulva nézték, ahogy a belépő Alice átvág a helyiségen, és megáll mellettük.
– Úgy néztek rám, mintha még sose láttatok volna – állapította meg köszönés helyett, kissé csípősen. Susan elmosolyodott a szúráson. Hogyne látták volna, ott álltak egymással szemben a hold alatt.
Gyors pillantással felmérte testvérét, és látta, hogy ő is praktikusan öltözködött, a kézitáskájában pedig ki tudja, mit rejteget. Magában aprót biccentett. Mindenre emlékszik. Helyes.
– Hozna nekem valaki egy széket? – Alice karba tette a kezét. Susan elvigyorodott, és végignézett a társaságon. Senkinek sem akaródzott felállnia.
– Mondd nekik, hogy különben az ölükbe ülsz – javasolta. – Nekem bevált – tette hozzá, de ez már elveszett a felcsapó röhögésben. Joseph volt az, aki felállt, és a harmadik, most már szintén teljesen lecsupaszított asztal mellől elvette az utolsó széket.
– Parancsolj – intett. – Mellesleg, nem mintha nem örülnék, hogy újra látlak, vagy ilyesmi, de mit keresel te itt?
– Én szóltam neki – sietett válaszolni Susan. – Akármi lesz Michaellel, az rá is tartozik.
A kérdés, de miért, Joe homlokára volt írva, most azonban Michael volt a gyorsabb,
– És mi lesz Michaellel? – ismételte felháborodva. – Miért kellene, hogy egyáltalán valami legyen velem? És főleg, ki mondja majd meg, micsoda?
– A kolóniavezéred – felelte Susan szelíden, mintha kisgyereket tanítgatna. – Olyan messziről nem jöhettél, hogy ne ismerd a fogalmat. Tudod, ha neki nem tetszik a fejed, senkinek sem tetszik. Nagyon fontos, hogy az első benyomás, amit a kolóniavezéredre teszel, kedvező legyen, mert… – A tekintete Fox arcára tévedt, és elharapta a mondatot: igazán nem tudta megállapítani, hogy Noah a nevetést vagy a haragot igyekszik visszafojtani, de láthatóan közel járt a robbanásponthoz.
– Jó, ki ő, és mikor találkozhatok vele?
– A Fekete Fa klánjának vezére, és már találkoztatok. – Susan abban a pillanatban eldöntötte, hogy ezt végigjátssza, akkor is, ha utána Fox saját kezűleg dobja ki a Lolitából. – Már korábban is, szerintem, de a gálaesten biztosan. Állítólag megfenyegetted valamivel… de én nem hiszem. Ugye nem voltál ilyen ostoba, Michael? – A végén fel kellett emelnie a hangját, el ne vesszen a morajlásban; figyelte Michael arcát, és megjegyezte a pillanatot, amikor rájött, kiről beszél. Egy pillanatnyi riadalom, futó, rajtakapott szégyen suhant át rajta, de azonnal átadta a helyét a megalázott, sűrű dühnek. Veszélyes, gondolta Susan. Meddig lehet feszíteni a húrját?
– Michael? – kérdezte újra, annyi hazug aggodalommal a hangjában, amennyit bele tudott sűríteni. – Remélem, nem haragszol most rám, hát végül is azért jöttem, hogy segítsek kibogozni a félreértéseket, nehogy nagyobb baj legyen. Például az sem igazán tetszett, ahogy rám meg Alice-re néztél. Szeretném, ha nem ringatnád magad olyan illúziókba, hogy érdemes ellenséges viszonyba kerülnöd velünk.
Michael szólni sem bírt a megrökönyödéstől, csak bámulta Susant, egyszerre értetlen és dühös arccal.
– Nem tetszett…!? – nyögte ki végül. – Ne kérjek mindjárt bocsánatot?
Susan felvonta a szemöldökét, mint aki komolyan fontolóra veszi az ajánlatot.
– Akár kérhetnél is – felelte. – Hát bántottalak én téged? Ugye, hogy nem? És mégis, most is úgy nézel rám, hogy mindjárt elsírom magam. – Egy pillanatig hallgatott, nézte a férfi fokozatosan vörösödő arcát. – Feleslegesen kínlódsz, Michael. Mióta vagy itt, két hete? Már sikerült belemásznod a mostohafiad, egyben kolóniavezéred tenyerébe, és Alice is szívesebben látna nyolc várossal odébb. Engem egyelőre szórakoztatsz, de előbb-utóbb el fogom unni, ha ilyen kőfejű maradsz.
– És akkor mi lesz?? – csattant fel Michael.
– Akkor Valerie nagyon–nagyon sírni fog, mert téged egy reggel holtan találnak valamelyik utcatábla alatt a falnak támasztva – mondta rá Susan nyugodtan.

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Egy hozzászólás : “7. Judy (2.)”

  1. Noja says:

    Vííí, ez egy nagyon király rész, köszi! :) Bírom itt a Susan-FFK dinamikát, annyira egymásnak valók… :D <3

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: