7. Judy (3.)


Nincs hozzászólás// Kategória: Fejezetek Írta: ekkor: 02.26.17.

– Szóval – kezdte a vezér, és Susanra sandított –, gondolom, erre feltétlenül szükséged volt.
– Persze – vont vállat a klánonkívüli. – Gyűjtöm a kellemes emlékeket. Kell valami arra az időre, amikor ti már nem lesztek sehol.
Erre már csak egy lesújtó pillantást kapott válaszul: a kolóniavezér visszatért az előző témához.
– Szóval, igaz, hogy Michael kissé… túlságosan hevesen adta a tudtomra, hogy nem szeretné, ha valami bajba keverném az anyámat, de én is hasonlóan válaszoltam, szóval mondhatjuk, hogy az állás kiegyenlített. – Michaelre nézett. – Ha nem kell túl sokszor találkoznunk, felőlem azt csinálsz, amit akarsz.


– Hát köszönöm – morogta Michael. – Rendes tőled.
– Élni és élni hagyni, ez a jelszavunk – vette át a szót Joseph. – Az előbb nem fejezted be… pontosan hol is dolgozol és mit?
Michael odafordult; az arcára nyugalmat erőltetett, de a szeme elárulta, hogy elege van a bemutatásnak álcázott vallatásból, és abból, hogy szórakoznak vele: a türelme végén jár.
– A belvárosban jövő hónap elején nyílik egy nagyáruház, ők kértek fel az élelmiszer-részleg vezetésére. Elméletben…
– És mennyit kellett talpalnod a felkérésért? – Joe úgy osztogatta a kérdéseket, mint az apró pofonokat; mintha nem látná, milyen állapotban van Michael, vagy azért szurkálná, hogy kiismerje. Susan forrón remélte, hogy az utóbbinak tanúja épp.
– Hogy érted…?
– Michael, te nem kaptál semmilyen állásajánlatot, pláne jobbat nem. Miért rúgtak ki a klánodból?
Az asztaltársaság tökéletesen elcsendesedett; mindenki a választ várta.
– Honnan veszel ilyen… marhaságokat?
– Nevezd megérzésnek. – Joe felemelte a poharát, kortyolt a benne lévő zavaros italból, a szemét nem vette le Michaelről. – Szóval?
– Nem rúgtak ki – válaszolta Michael, és nem remegett meg a hangja.
– Jó, tegyük fel, hogy elhiszem. Akkor hogy lehet, hogy egy magadfajta látó, mert ugye, az vagy, csak úgy összecsomagol és elköltözik, és nem vetnek be mindent, a vezéri rangtól az aranybiliig, hogy megtartsák maguknak?
– Nemhogy örülnél, hogy ilyen ajándék hullott az öletekbe?!
– Pillanatnyilag egyáltalán nem érezlek ajándéknak, szóval inkább mesélj – vágta rá Joseph.
Többen hangosan felnevettek; még Fox is megengedett magának egy halvány mosolyt. Susan némán Michaelre nevetett, szándékosan úgy, hogy kivillanjanak szemfogai, aztán a két hátsó lábára lökte a székét, és fél térdét felhúzva, a talpát az asztallap szélének támasztva hintáztatta magát.
Michael döbbenetében elkerekedő szemmel nézett Josephre.
– Először is, hogy veszed magadnak a bátorságot, hogy csak úgy lehazugozz? Semmit se tudsz rólam, a múltamról meg főleg! Nem rúgtak ki, és ha azt hiszed, hogy mostantól eltűröm ezt a hangnemet, csak mert elkövettem egy hibát, nagyon tévedsz! Az érdekel, hogy látó létemre miért jöttem el? Nem is tudom, talán azért, mert nem kizárólag erről szól az életem? Mert van egy élettársam, aki fél életét itt töltötte, egy csomó emléke ide köti, és szívesen visszaköltözne?
– Na most fejezzétek be, mind a ketten – szólalt meg váratlanul Fox; Susan meglepve látta, hogy az előbbi félig-meddig rejtett káröröme teljesen eltűnt, amíg ő Michaelt figyelte, és helyette komor sötétség ült ki az arcára.
Éppen csak megállta, hogy ne adja jelét a meglepetésének. Ezzel most mi volt a baj? Valerie körül sincs minden rendben?
Ez nagyon nem kóser, állapította meg magában. Ha Joe és Fox is hazugságon kapja, akkor tényleg van valami a nadrágjában, aminek nem kéne ott lennie.
Michaelt vitte tovább a lendülete, alig lassított.
– Már ne is haragudj, én nem vonom kétségbe a rangodat, vagy akármi – fordult Foxhoz –, de ezt a hangnemet azért…
Ezúttal is Joseph szakította félbe, csakhogy most nem azért, hogy bosszantsa.
– Ezt melyikőtök hívta ide? – kérdezte félhangosan, az ajtóra nézve.
Susan követte a pillantását: döbbenetében majdnem hanyatt esett a székkel, úgyhogy inkább lezökkent előre. Sejtette, meglehetősen ostoba arcot is vágott, de szerencsére nem tűnhetett fel senkinek: mindenki az érkezőt nézte, méghozzá ugyanúgy. A helyiség túlsó feléből Judy tartott feléjük, ráadásul nem egyedül: vagy hat testvére kísérte.
Susan kihúzta a vállát. Judy jelenléte bárhol általában rosszat jelent – de a Lolitában?
Még mielőtt bárki magára vállalhatta volna a meghívást, Judy egy intéssel maga mögé parancsolta a testvéreit, aztán megkerülte az asztalt, hogy Michael mellett behajolva, az asztalra tenyerelve Alice szemébe nézhessen.
– Most pedig beszélni fogunk – közölte. – Kurvára unom, hogy napok óta lerázol. Ha nem akarod, hogy világraszóló botrányt csináljak, állj fel szépen, és gyere ki velünk.
Susan lassan felemelte a fejét. Maud, nézz rám, nézz rám, fohászkodott. Áruld el, mit csináltál, mennyire kell komolyan venni Judy szájtépését? Arról már volt fogalma, mit érthet a testvére világraszóló botrányon – például rászabadítja a társait a vendégekre –, de azt el sem tudta képzelni, mit követett el Alice, amivel ennyire felbosszantotta volt lakótársát, majdnem-vezérét.
Hiába próbálta elkapni Alice tekintetét: a vezér Foxszal nézett össze, és amikor lassan felállt, Noah is követte a mozdulatot. Susan az utolsó lehetséges pillanatban kapott észbe, és talpra állt ő is.
– Ez érdekesnek tűnik – jegyezte meg kiszámított nyegleséggel. – Menjünk botrányt nézni!
Judy felegyenesedett: az arcáról le lehetett olvasni, hogy erre nem számított. Susan legszívesebben az arcába vágta volna, békét fogadtak, te ostoba, tényleg nem fogod fel, hogy ez mit jelent? de csak a zsebébe dugta a kezeit, hogy még véletlenül se nyúljon a keresztjéhez.
– Nem kértem tanúkat! – háborodott fel Judy. – Mauddal van elszámolnivalóm, és nem tartozik rátok!
– Ezt nem te fogod nekünk megmondani – felelte szinte kedvesen Fox.
Mielőtt Judy tiltakozhatott volna, Joe is hátratolta a székét, és felállt.
– Na jó, erre most már én is kíváncsi vagyok – jelentette ki.
Mintha parancsot adott volna – Susan gyanította, úgy is volt –, a klán minden tagja egyszerre állt fel és indult meg az ajtó felé. Mint a rendőrsorfal, lépésről lépésre kényszerítették hátrálásra Judyt és a testvéreit, amíg ki nem szorították őket az ajtón, vele, Alice-szel és Michaellel együtt.
Nyomasztó érzés volt előttük vonulni, még akkor is, ha tudta, nem fognak semmit tenni – addig legalábbis nem, amíg be nem érnek a szomszédos sikátorba, mert néma egyetértésben arrafelé tartottak, és Susan nehezen tudta volna eldönteni, hogy ő most terel-e vagy őt is terelik.
A szűk utcába beérve Judy megvetette a lábát.
– Helyes, itt jobb is lesz – nézett körül, mintha az egész az ő ötlete lett volna –, legalább nem kell óvatoskodni, hogy ki mit hallhat meg. – Mondjuk, én a helyedben nem kértem volna közönséget, főleg, hogy pontosan tudod, mit akarok mondani, de legalább lesznek tanúk is. Mellesleg, ez ki? – biccentett Michael felé.
– Senki, aki téged érdekelne – vágta rá Alice. – Amit pedig mondani akarsz…
– Nem vagyok senki! – kiáltotta Michael; a hangja visszaverődött a házfalakról. – És főleg nem vagyok ez! És ha már itt tartunk…
– Nem itt tartunk – szólt közbe Susan élesen, mielőtt kifejthette volna. – Már bemutatkoztál odabent, de tessék, Judy, ő Michael Gold, az új gyerek. Michael, ő Judy, régi osztálytársunk. Továbbléphetünk?
Még be se fejezte a mondatot, már rájött, mekkora hiba volt kiadnia Michael teljes nevét Judynak, de már nem vonhatta vissza. Nem mert Alice felé nézni, de így is érezte az arcán testvére pillantását.
– Michael Gold? – Judy úgy mosolygott, mint aki megütötte a főnyereményt. – Nahát, milyen érdekes névrokonság…? Nem így hívták a…
– Lisa Anne miatt vagy itt, igaz? – Alice nem hagyta magát. – Ilse Moira nem…
– Lisa Anne most már igazán ráér még néhány percet – intette le Judy. – De nem Michaelnek hívták a legidősebb bátyádat? Meg az apádat? És a nagyapádat?
Egy másodpercre teljes csönd lett.
– De igen – bólintott aztán Alice lassan, elszántan. – Kitűnően emlékszel, igaz, van is mire, meséltem róluk eleget. Michael a bátyám unokája. Ettől nem fogom visszavonni a fogantatási tilalmat. Vége, Judy. Sajnálom.
Hogy mi, mit mondtál? kérdezte Michael, de a hangja szinte elveszett a többiek hitetlenkedésében
– Sajnálod? – rikoltotta a klánonkívüli, és két határozottan fenyegető lépést tett Alice felé, aki meg sem rezdült. – Ezzel akarsz kifizetni? Amikor te tudod a legjobban, mit meg nem tettem én azért a klánért? Amikor…
Alice nem figyelt rá: hagyta, hadd mondja a magáét, és Fox felé fordult.
– Sajnálom – ismételte, épp csak olyan hangosan, hogy amaz meghallja a többiek zsongása felett. – Kevés kényelmetlenebb helyzetet tudok elképzelni – folytatta lassan, gondosan formálva a szavakat –, de remélem, hogy bizonyos… belátással ezen is úrrá tudunk lenni.
Susan követte Alice pillantását; Fox arcára leplezetlenül kiült a döbbenet. Szóval tényleg nem tudtad. A klánonkívüli az ajkába harapott. Megértette a valódi üzenetet: tudom, azonnal szólnom kellett volna, amint megtudom, hibát követtem el, de most ne hagyj cserben, mert kettejükkel egyszerre nem bírok.
– Belátással – bólintott Fox, és keserű hangja elárulta, pillanatnyilag minden mást érez Alice és Michael iránt, csak belátást nem. – Hát persze. Megértem.
– Köszönöm – hajtott fejet Alice, és visszafordult Judyhoz, aki ugyanott állt: láthatóan remegett a dühtől, de még visszatartotta magát. – Te meg fogd fel, hogy a legjobb ajánlatot tettem nekik. Hogyha…
Michael ekkor talált rá újra a hangjára.
– Nem igaz! – kiáltotta olyan hangerővel, ami talán még a főútra is kihallatszott. Három lépéssel Alice mellett termett, Judy alig tudott kitérni előle, és egyenesen a vezér arcába hajolt. – Mondd, hogy nem igaz! – követelte. – Nem igaz, hogy egy klánonkívüli kurva a vérrokonom legyen, mondd, hogy hazudtál!
Susan pillantása végigfutott a körben állókon: mintha moziban ülnének, úgy nézték a kibontakozó botrányt, amit ígéretével ellentétben nem Judy rendezett. Beharapta az ajkát. Olyanok vagytok, mint a rendőrség, gondolta. Majd akkor avatkoztok be, ha vér is folyik, mi?
Lenyelte a csípős beszólást: tudta, hogy valamelyik vezér úgyis megindul, ha a sajátjait, vagy akár Alice-t veszélyben érzi, de addig egy lépést sem tesznek. Nekik nincs vesztenivalójuk, és ha Alice a kiabálással szemben nem tudja megvédeni magát, akkor nem méltó a kolóniavezéri rangra.
Újra testvérére nézett. Legyél okos, Maud, gondolta. Hatástalanítsd valahogy, mielőtt felrobban.
Alice nem lépett hátra; hideg haraggal mérte végig a kivörösödött Michaelt.
– Először is, legfeljebb tévedek – felelte lesújtón. – Másodszor, sajnos igazam van, utánanéztem. Harmadszor, ha már így rákérdeztél, sem klánonkívüli, sem kurva nem vagyok, de még ha az lennék, akkor sem volna semmi jogod, hogy a fülembe üvölts. És negyedszer, én vagyok az idősebb, szóval ha valakinek, nekem lehet kifogásom a te rokonságod ellen, te pedig egyelőre nem úgy viselkedsz, ahogy egy rendes unokaöcsnek illik, szóval ha megkérhetlek, szállj ki az aurámból, és az este hátralévő részében fogd be azt az istenverte nagy pofádat!!
A csattanó váratlanul érte Michaelt: az arcára egy pillanatra olyan őszinte meglepetés ült ki, hogy Susan alig bírta visszafojtani a hangos nevetést. Judy nem is próbálkozott: felvihogott Michael füle mellett.
– Nahát, a jó öreg Maud mindig tudja, mit kell mondani! De kár, hogy néha a legnagyobb gonddal ápolt családfa is férges gyümölcsöt terem! De hát pont erről akartam…
Már nem tudta kimondani a szavakat, beszélni veled, bár Susan hallani vélte őket, Judy hangján – de amint Michael meghallotta a férges gyümölcsöt, megfordult, és ütött. Az ökle pontosan halántékon találta Judyt.
A klánonkívüli összecsuklott, mint egy zsák krumpli, és nem mozdult többet.
A várakozó csendből halálos csend lett.
– Judy – Alice alig hallhatóan formálta a szót. – Judy… Michael!
Előrelépett; Susan később visszagondolva sem tudta volna megmondani, hogy Judy mellé akart térdelni, vagy valóban megtámadta volna Michaelt, de a férfi gondolkodás nélkül védekezett. Alice a váratlan pofontól hátrált egy lépést; felhasadt felső ajkából vér cseppent a kabátjára.
Susan megdermedt; látta, de alig fogta fel, hogy a kör összezár körülöttük, hogy Michael hiába keres menekülőutat, nem talál, hogy Alice az ajkához emeli a kezét, megtapintja a sebet, rápillant összevéreződött ujjaira, és elsötétül az arca, pusztulj el, sziszegi, és ezúttal valóban előrelendül, de nem ütni akar, ahhoz túl széles, túl lassú a mozdulat, csak megpecsételni Michaelt és a sorsát a vérével. És aztán látta, hogy többen is kilépnek a körből, ketten kapják el Michaelt, Fox Alice vállát ragadja meg, és visszarántja, szükségtelen erővel, hogy Alice megtántorodik, csaknem el is esik, önkéntelen mozdulattal támasz után kap; és látta, hogy Alice ujjai vörös maszatot kenve összezárulnak Noah csuklóján.
– Ne! – sikoltott Susan, de már akkor késő volt, amikor kinyitotta a száját.
Alice ellökte magát Foxtól, botladozva kereste az egyensúlyát, máshol, máskor komikus lett volna, de most csak ijesztő volt, mert a Fekete Fa klánja tagjainak köre Michael, Judy és a többiek mellé zárta Alice-t is – aki éppen most tett visszavonhatatlan jelet a vezérükre.
És a vérért vérrel kell fizetni.

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: