7. Judy (4.)


Nincs hozzászólás// Kategória: Fejezetek Írta: ekkor: 03.12.17.

Susan látta, hogy Fox az első pillanatban fel sem fogja, mi történik, még Judynál és Michaelnél tart, meg Alice vérző szájánál, és egyértelműen fogalma sincs, mit tegyen most – de aztán a kolóniavezér a saját csuklójára nézett, és megértette, hogy Michael máris a legkisebb gondja lett.


– Vond vissza – szólalt meg Noah rekedten. – Vedd le rólam.
Alice némán ingatta a fejét, nem lehet, felelte, de hang nem jött ki a torkán.
Fox tétova mozdulattal a homlokához emelte a kezét.
– És akkor most mi lesz?
Mindenki hallgatott. Noah tekintete Michaelre tévedt.
– Engedjétek el – mondta színtelenül. – Hadd menjen. Csinált már elég kárt mára.
Susan újra összeharapta a fogait, ezúttal olyan erővel, hogy belesajdult az állkapcsa. Értette ő is – ha eltüntetik Michaelt, nemsokára hiányozni fog, ráadásul éppen a kolóniavezér családjából. Veszélyesebb kilátás, mint hagyni, hogy hazamenjen, azonkívül Joseph társaságának nem számít annyit Judy halála, hogy feltétlenül meg akarja bosszulni.
Alice vére már más kérdés lesz.
– Adjátok inkább nekünk – mondta váratlanul egy új hang. Susan összerezzent. Pat szólalt meg; Judy kíséretének vezetője, amennyire a kör engedte, félrehúzódott a többiekkel, amikor mindenki egyszerre kezdett kiabálni, és azóta várta, mi lesz.
Talán nem is bánja annyira, hogy ez lett, villant át Susan agyán, de nem tudott a gondolattal foglalkozni, mert Pat nyugodtan, érthetően folytatta.
– Adjátok nekünk, Judyért.
Michael arcára kiült a riadalom. Megpróbálta kiszabadítani magát, de csak azt érte el, hogy az egyik fogvatartója térden rúgta. Michael arca eltorzult kínjában, és lógva maradt a másik kettő karján.
Susan lehunyta a szemét. Most kellene beleszólnia, most kellene megparancsolnia a kolóniavezérnek, hogy adja ki Michaelt a klánonkívülieknek, akkor is, ha az az új apukája biztos halálát jelentené, mert nem tudja, mit kockáztat, ha elengedi. Azonban tudta, hogy nem fog beleszólni. Nem ítélheti halálra Michaelt, ráadásul ha ki is mondaná, Fox úgysem hallgatna rá.
Hát akkor legyen meg a te akaratod.
Fox sóhajtott.
– Engedjétek el – ismételte. – Túl sok kérdéssel járna, ha eltűnne.
Két testvére egy másodpercig még tétovázott, aztán cseppet sem gyengéden a talpára emelte Michaelt, és lökött rajta egyet – kifelé. A kör engedelmesen megnyílt előtte, aztán azonnal be is zárult. Pat mozdult volna, hogy utánafusson, és elkapja, de a kör visszazárt előtte: úgy kellett félretaszítaniuk az előttük állókat, és mire kiszabadultak, Michael már az utcasaroknál járt. Nem kapjátok el, gondolta keserűen Susan, és elfordította a figyelmét a lábdobogásról.
Noah újra Alice-re nézett.
– Mi lesz most? – ismételte meg.
Alice üres tekintettel nézett vissza rá;
– Nem tudom – mondta gépiesen. – Nem akartam… nem téged… egyáltalán nem kellett volna, de most már nem is számít.
– Dehogynem számít! – csattant fel Fox, immár haragosan; Susan gyanította, most kezdi igazán felfogni, mibe került. – Megpecsételtél, mint a saját prédádat! Ki fogja végrehajtani? A klánod? Vagy ők? – intett a főutca felé, Pat csoportja után.
– Megértem, ha… ideges vagy, de kérlek, ne gúnyolódj – próbálkozott Alice. – Tudod, hogy én nem… viszont attól félek, ez kevés lesz.
– Kevés? Mihez? Miért??
– Ilse Moira miatt – szólalt meg komoran Susan, hogy rövidre zárja a helyzetet.
– Ilse Moira? – kérdezte hitetlenkedve Fox. – Miért éppen Ilse Moira??
Alice nagyot sóhajtott, és oda sem figyelve eltörölte az ajkán alvadó vért.
– Ugye, nem tudod, ki volt Judy valójában?
Néma fejrázás.
– A neve… a valódi neve Justine volt. Justine Elisabeth Jablonskaya.
Noah döbbenetében olyan arcot vágott, mintha utoljára ő kapott volna pofont, de a meglepett hangokból ítélve a körben állók sem értették.
– Jablonskaya? – nyögte ki végül a vezérük.
– Meglepetés – nevetett fel keserűen Susan. – Ezek mind azok voltak. Patience Hope, Stephen Elias, Robert Jones… nem bírom mindet fejben tartani. Judynál majdnem mindenki családtag… volt, csak párat fogadott örökbe, mint Maudot… Alice-t. – Megcsóválta a fejét. – Mégis, mit gondoltál, annyi generáció óta gyarapítják a családot, és még mindig csak tizenheten vannak? Mit gondoltál, mi lett a gyerekekkel, akik élve születtek, csak később tört ki rajtuk valami vérbaj? Mit gondoltál, mit tehettek azok, aki nem akartak tizenévesen felfordulni, ha már egyszer a világra születtek? Sosem gondolkodtál még el rajta, miért nem állhatjuk egymást, miért van két klánonkívüli kolónia a városban??
Fox nem bírt válaszolni; felemelte a kezét, aztán leengedte megint. Sosem gondolkodtál rajta, válaszolt magának Susan gondolatban. Elfogadtad, mint tényt. Mindig így volt, mindig így lesz.
Mély lélegzetet vett, és folytatta.
– Tulajdonképpen megértem, miért csináltad, de attól még hiba volt. – Utólag könnyebben jöttek a szavak. – Hagynod kellett volna, hogy Alice elintézze, vagy megjelölje, vagy akár adtad volna Patnek, az is jobb lett volna. Most aztán mindent összekavartál. Kiálltál Michael mellett. Megvédted Alice-szel szemben. Barátok lettetek. Szövetségesek. Az, hogy még vérjelet is kaptál érte, csak a hab a tortán, igazán. Meddig fog kitartani a békétek – intett a fejével Alice felé –, ha valakinek, csak egyvalakinek eszébe jut, hogy hoppá, itt a kitűnő alkalom, Judyért le lehet vadászni téged is, nem csak Michaelt, mert még Alice is jóváhagyta? És kinek a megtört, rokoni szívét fogja ehhez segítségül hívni? Megsúgom, itt jön a képbe Ilse Moira.
– Lisa Anne Alice-re hagyta a klánt – bökte ki Noah.
Susan keserűen elmosolyodott, felfedve fogait.
– Csak nem?
Joe megköszörülte a torkát.
– Én azért… nem aggódnék túl sokat Ilse Moira meg a klánja miatt.
– Erről beszéltem – bólintott Susan keserű elégedettséggel. – Csak egyszer kezdjétek újra. Irtsátok ki egymást, akár Ilse Moirát is, Pat és a családja meglapul, és kivárja a végét.
Senki nem felelt; a csend nyomása alatt levegőt is alig vettek. Végül Susan felsóhajtott.
– Valaki szerezzen nekem egy széklábat. Asztalláb is jó, vagy faág, akármi, csak hegye legyen.
Meg sem várta, engedelmeskednek-e; odalépett Judy mellé, és letérdelt. Testvére arcán még a halála előtti pillanat meglepetése ült. Susan óvatosan a hátára fordította – közben hallotta, a szeme sarkából látta is, hogy a kör felbomlik, a férfiak tétován topognak, aztán az egyik erre, a másik arra indul. Nem foglalkozott velük. Két ujjal, vigyázva, de határozottan lezárta Judy szemét, és néma imába fogott.
Dominus regit me, et nihil mihi deerit: in loco pascuæ ibi me collocavit. Super aquam refectionis educavit me:animam meam convertit. Deduxit me super semitas iustitiæ, propter nomen suum. Nam, et si ambulavero in medio umbræ mortis, non timebo mala: quoniam tu mecum es. Virga tua, et baculus tuus: ipsa me consolata sunt. Parasti in conspectu meo mensam, adversus eos, qui tribulant me. Impinguasti in oleo caput meum: et calix meus inebrians quam præclarus est! Et misericordia tua subsequetur me omnibus diebus vitæ meæ: et ut inhabitem in domo Domini, in longitudinem dierum. Amen.
Amikor felnézett, egy ismeretlen férfi állt előtte, a körből, és egy szilánkosra tört, rövid fadarabot meg egy járdaszegélykő-darabot nyújtott felé. Susan biccentett, elvette a hevenyészett karót, és Judy mellkasára illesztette. Egy csapás a kővel, még egy, még egy; a fa könnyen csusszant be a bordák közé, és a negyedik ütésre átszúrta a klánonkívüli szívét.
Menj békével, Isten áldjon, gondolta Susan, és eleresztette a karót. Az kifordult a porrá omló maradványok közül – Judy jócskán túl volt már az emberi kor végső határán –, és a betonra zörrent. Susan felegyenesedett, és senkire se nézve, senkihez sem szólva elindult vissza, a város fényei felé.

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: