8. Patience Hope (1.)


Nincs hozzászólás// Kategória: Fejezetek Írta: ekkor: 03.28.17.

Patience Hope szerda este őrjöngve hívta fel Ilse Moirát Judy halálhírével, és azzal, hogy Michaelt egyelőre elszalasztották, de csak órák kérdése, és a falra szögezik a gereznáját. Az idősebb iker szeretett volna ugyanúgy őrjöngeni, de ehelyett a saját érzésein felülkerekedve lecsillapította testvérét, aztán minden részletet kiszedett belőle, végül, hosszas töprengés után úgy döntött, átveszi a helyzet irányítását.


– Ne kergessétek Michaelt – utasította Patet. – Máshogy is meg tudjuk szerezni, úgy, hogy senki ne szólhasson utána egy szót se. Önként fogják átadni, együtt és boldogan.
– De akkor a vérjel…
– A vérjel nem jelent semmit. Maud ostobább volt a sokéves átlagnál, de nincs az az isten, hogy emiatt megtörjék a békéjüket. Majd egy ideig óvatosan tapogatják egymást, vagy csak ruhában, vagy csak sötétben, tudom is én, de erre nem teszik fel senki életét. Viszont… azt mondod, Michael Maud rokona? És nem örül a rokonságnak?
– De még mennyire nem! – Pat elkínzottan felnevetett. – Üvöltve kurvázta le.
– Érdekes – felelte Ilse Moira elgondolkodva. – Ha átadják nekünk Michaelt, elvégeztethetek vele néhány apróságot, mielőtt neked adom? Kapóra jönne, ha lenne valaki, akit kirakhatnék az esőre, és nem nekem kellene kiállnom.
– Igen, de csak ha élve kapom meg utána – vágta rá Pat. – Nem muszáj feltétlenül egészben, de még éljen.
– Megegyeztünk – bólintott rá Ilse Moira. – Majd hívlak a részletekkel. Addig is, vigyázz magadra.
Letette a telefont, és lassan sóhajtott.
Judy. Justine Elisabeth, aki tizenhat éves sem volt még, amikor unokabátyja, Joseph Andrei erőszakot tett rajta, és nemzette neki Stephen Andreit – az ő, Ilse Moira apját. Csakhogy a terhesség hormonális zűrzavara felrobbantotta a Judy génjeiben hordott időzített bombát: őt is megtámadta valami kór.
Akkor, a szülés után költözött le a város alá, és utánamentek mind, akik féltek a haláltól. A család megroppant, de Justine Elisabeth anyja, az első Ilse Moira – dédanyáról öröklődik a név, szusszantott az öregasszony – erős volt, és megtartotta a fényben a klánt. És persze felnevelte Stephen Andreit.
És most Judy is halott. Rosa Eva gyermekében, ha lány lesz, talán az első Ilse Moira születik újjá. Úgy kell, hogy legyen, mert ezekben – száját elhúzva gondolatban végigfutott családja arcain – nincsen erő, képtelenek lennének összetartani a klánt.
Ha még lesz addigra mit, gondolta, és a düh újra kidobta a kerekesszékből. Az ablakhoz ment, derekát kihúzta, fejét felvetette. Lisa Anne, legyen átkozott mindörökre, kimondta a szavakat, Maud belement a komédiába, és most mindenki azt hiszi, úgy is lesz. Hogy a Viharidézők eltűnnek végleg.
Hát nem. Nem, amíg ő, második Ilse Moira él és bírja a kezét-lábát.
Siess egy kicsit, harmadik Ilse Moira, nem tudom, meddig bírom még.
Az ablakhoz kanyarította a székét, visszazökkent belé, és kinézett a városra. Tudta, hogy Adam David gyakorlatilag átvette a klán irányítását: ugyan unokája nem járt nála azóta, hogy a tea mellett elmondta Maud mentő ötletét, de Rosa Eva mindennap elücsörgött az ágya szélén, hordta az ételt, italt, híreket. Kedves, hűséges és buta gyermek volt, faggatni sem kellett, örömmel mondott el a nagyanyjának mindent, amit csak tudott. Viszont ezzel sajnos Adam David is tisztában volt – Ilse Moira tehát egy szóval sem lett okosabb saját klánja helyzetéről, hogy ki rendelkezik most velük, és mit. Még azt sem zárhatta ki, hogy Adam David időközben, a határidőt ki sem várva, igent mondott Maudnak. Mindenre.
Rosa Eva elárulta az ajánlat árát, a fogantatási tilalmat is. Nagyanyja akkor érezte, hogy igazán kerülgeti a gutaütés, de valahogy megállta, hogy lekiabálja a szerencsétlen hírhozó haját. Nem csoda, hogy Adam David nem mert ezzel eléállni, gondolta, amikor szédülése csillapodott, és az apró szikrák is eltűntek a szeme elől: őt meg is harapta volna.
Adam David… az ő egykori reménysége, intelligenciája az övéhez mérhető, és ez immár nagy szó ebben a családban. Sajnos, túl kevés benne a lojalitás, és túl sokat filozofál olyan dolgokon, amiket pedig nyugodtan az öregekre hagyhatna. Ezért is nem őt, hanem a nővérét, Lisa Anne-t tette meg annak idején klánvezérnek. Azon legalább nem látszott, hogy ilyen… renegát.
Vajon Adam David szeretne igazából klánvezér lenni?
Nem, valószínűleg nem, döntötte el az öregasszony. Ha akarna, egyszerűen kidobhatta volna innen Maudot, az ajánlatával együtt. Mondhatta volna, hogy majd ő elvezetgeti őket, amíg van még kit.
Ilse Moira elmosolyodott. Alice nagy hibát követett el, amikor megpróbált kibújni Lisa Anne-nek tett fogadalma alól. Vezesse csak a klánt, amíg kedve tartja, elvégre Lisa Anne neki adta, személyesen.
Csak aztán vigyázzon magára nagyon: nehogy a fejére találjon esni egy tégla.
Mert akkor kénytelenek lennének új vezért keríteni.

Alice nagyon későn ért haza – összevissza gyalogolt az utcákon, nem bánta, hogy az esti szél befúj a ruhái közé, és nem félt tőle, hogy esetleg megtámadhatják. Gondolkodni próbált. Sikertelenül.
Sosem gondolta úgy, hogy kedveli Judyt. Arrogánsnak és butának tartotta, szemtelennek, tolakodónak, nagyhangúnak. De abban a pillanatban, amikor összeesni látta – és tudta, hogy egy ilyen ökölcsapást nem élhetett túl – rájött, hogy olyan volt neki, mint az édestestvére. Hét évtizedig éltek szoros közelségben, mindent, de mindent tudtak egymásról, a családjukról, a múltjukról, az álmaikról és félelmeikről, mert igazán nem volt más, amivel kitölthették az idejüket, mint a többiek társasága, és az édestestvérét sem mindig kedveli az ember… de azért szereti. Nagyon is.
Senki nem kérdezte meg tőle, hogy ha nem fogják le, megtámadta volna-e Michaelt, és ez jó volt, mert Alice nem tudott volna őszinte választ adni. A két csapás – amit Judy kapott, és amit ő –, és a saját vére íze elmosta az élete utolsó évtizedét, amit a napon, Lester mellett, klántagként és klánvezérként élt le, és visszalökte a Táncosokkal töltött idejébe, amikor a harcolj vagy menekülj parancsa uralkodott. Abban a pillanatban nem megölni akarta Michaelt, hanem a vére pecsétjével a saját prédájává, Pat és a többiek prédájává tenni, és teljesen elfeledkezett róla, hogy egy kicsi színpadon állnak, ahol a nézők úgyis megakadályozzák majd.
Vagy legalábbis megpróbálják.
Alice számba se tudta egyszerre venni az összes lehetséges bonyodalmat, amit a saját fejére zúdított. Patience Hope. Ilse Moira, aki ráadásul még a klánja miatt is gyűlölheti őt. Michael, az unokaöccse. És Fox – lehet, hogy ő a béke érdekében hajlandó elfeledkezni róla, hogy meg van pecsételve, de a klánja? És mi lesz, ha Susannak igaza volt, és Ilse Moira kap az alkalmon, az ürügyön, hogy visszavágjon neki mindenért, Michael helyett vagy vele együtt, vagy ha Pat lesz a gyorsabb, és a vezér helyett csak egyvalakit elkapnak a Fekete Fa klánjából, vagy ha Michael maga kever további bajt…
Túl sok összefüggéssel kellett volna fejben számolnia. Feladta.
Akkor sem lett könnyebb, amikor hazaérve Lesternek próbálta elmagyarázni: el tudta mondani az események sorrendjét, de azt már nem, mitől fél valójában, és hiába kísérelte meg a férje vele együtt elemezni a valószínűségeket, ugyanúgy elakadt az ismeretlenekben.
Közel járt már a hajnal, amikor el bírt aludni végre, és akkor is a nagyanyját gyászoló Ilse Moirával álmodott.

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: