8. Patience Hope (2.)


Nincs hozzászólás// Kategória: Fejezetek Írta: ekkor: 04.09.17.

Emma azt hitte, nehezebb lesz két embernek egy héten át tökéletesen elkerülnie egymást, ha ugyanabban az iskolában dolgoznak – akkor is, ha az egyik csak óraadó, a másik teljes munkaidős zenetanár – de amikor a hétfő, a kedd, és a szerda is úgy telt el, hogy közös erőfeszítéssel éppen elkerülték egymást valahogy Noah-val, meg sem lepődött, hogy csütörtökön, amikor ugyanabban az időben lett volna az utolsó kórusuk, Noah meg sem jelent. Emma összerántotta a két csoportot, egymás mellé tette a repertoárjukat, és a közös dalaikat ismételtette velük, semmi probléma, bármikor nagyon szívesen, mosolygott az igazgatóra, holott valójában azt se tudta, sírni vagy sikoltozni volna nagyobb kedve.


A másfél óra éneklés végül bánattá csillapította kavargó, összevissza érzéseit. Mire a próba végén utolsónak összepakolt a tanáriban, és kifelé menet sorban lekapcsolta a villanyokat, már nem volt haragos. Talán tényleg csak félreértett valamit vasárnap. Talán ha tényleg marad… vagy talán ha holnap nem térnek ki egymás útjából…
Az iskola fakapuja kongó puffanással csapódott be mögötte. Emma felnézett az égre, de nem látott csillagokat.
– Elvihetjük, tanárnő kérem?
A rekedtes, hamis hang egészen közelről szólalt meg mellette: Emma összerezzent és ránézett a farmeres, bőrdzsekis férfira, ijedelme az emlékezetébe égette annak jellegtelen vonású, sápadt arcát, késsel nyírt, semmilyenszőke haját, szinte átlátszóan világos kék szemét. Mögötte egy másik állt, Emma nem látta tisztán a vonásait, de hasonlítottak, talán rokonok voltak – vagy talán a rémülete csapta be.
– Tessék…? – nyögte ki; hátralépett volna, mert amaz már szorosan mellette állt, de nem volt hova.
– Elvinnénk egy darabon – ismételte a férfi halkan, és megfogta Emma vállait. – Ugye, nem kell bántanom, nem fog kiabálni?
Eddig nem jutott eszébe, hogy kiálthatna is; most levegőért kapott, hogy megtegye. A pofon gyors volt és fájdalmas, a nyomán valahol a fogai között vér kezdett szivárogni, és Emma érezte, hogy a zsigerei mélyéről előkúszik a régi, hideg rettegés. Másodszor is megtörténik? A város közepén, a nyílt utcán?
– Megkérdezem még egyszer – mondta a férfi ugyanolyan érzelemmentesen. – Ugye nem kell bántanom, nem fog kiabálni?
Emma csak némán megrázta a fejét, most már akkor sem bírt volna egy hangot sem kiadni, ha megteheti.
– Helyes – nyugtázta a férfi, belekarolt és egy ott parkoló autóhoz vezette; valóban vezette, mert Emma lépni is alig bírt, csak botladozott utána. A másik férfi mögötte lépkedett. – Egyébként ha okosan viselkedik, tényleg nem fogjuk bántani – közölte, belökte a hátsó ülésre, rácsapta az ajtót és a társával együtt már be is vágódott előre.
A kocsi nagy rándulással indult. Forró könnyek égették Emma szemét; összeszorította a szemhéját, hogy ki ne csorduljanak, de hiába. Maradj észnél, maradj észnél, mantrázta, azonban a szavak szinte azonnal elvesztették a jelentésüket, és képtelen volt tovább kizárni az emlékeket.
Izzadt kezek a vállán, a blúzában, a meztelen bőrén, fogdossák, szorongatják, savas pecsét minden nyirkos érintés. Ruha recseg, hasad. Befogják a száját is, alig kap levegőt, dohánytól és alkoholtól bűzlő száj liheg a fülébe, ne kéresd magad, tudom, hogy te is akarod. Leszorítják, kifeszítik, felszakítják… és amikor nem hagyja abba a vergődést, amikor más híján harapni próbál, az egyik ököllel vágja halántékon, hogy belekábul, és…
Remegve összegörnyedt az ülésen, olyan szorosan fonta a dereka köré a karjait, hogy szinte fájt. A férfi hangja riasztotta fel.
– Na ne sírjon már – fordult hátra amaz az első ülés támlája felett. – A végén még megsajnálom. Nézzen már ide.
Emma engedelmesen, gondolkodás nélkül felemelte a fejét.
– Úgy. Na most figyelne rám egy kicsit? Mondtam, hogy nem akarjuk bántani… egyelőre. Ha van egy kis szerencsénk, egyáltalán nem kell majd… erőszakot alkalmaznunk. Remélhetjük, hogy így lesz? Végül is maguk Foxszal… Noah-val olyan nagyon puszipajtások, hát nem?
Emma mozdulatlanná dermedt; az emlékek sokkját friss félelem söpörte el. Puszipajtások?
Nem lett volna szabad csak úgy otthagynia vasárnap. Hát most majd megkapja a jutalmát. Mesteri módon – hiszen Fox tudja, mi történt vele, megvallotta neki, olyan őszintén, ahogy a terapeutának sose tudta. És most ott üti meg, ahol a legjobban fáj.
De hát megígértem neki, hogy nem árulok el senkinek semmit, akarta mondani, de hiába nyitotta ki a száját, hang nem jött ki rajta. Képtelen volt elhinni. Öt év barátság, öt év bizalom, hiszen ezen az egy apróságon kívül ő is tudott már róla mindent, a gyerekkorát, a szüleit… és mégis?
Megígérek bármit. Megesküszöm bármire, akár itt helyben, formálta a szavakat némán, de nem mondta ki. Ha ez az öt év kevésnek bizonyult, az ígérete sem számítana sokat.
Belekapaszkodott a táskájába, kipislogta a szemébe gyűlt könnyeket, és hallgatott. Igyekezett nem figyelni szíve őrült kalapálására, inkább rettegését legyűrve próbálta megjegyezni, merre tartanak, és arra sem akart gondolni, mit jelenthet, hogy még csak be se kötötték a szemét. Nem tartott sokáig az út, még az esti forgalomban sem: negyedóra múlva egy kertvárosi utcában álltak meg, egy olyan ház előtt, amelyre Emma máskor gondolkodás nélkül rámondta volna, hogy kísértetjárta. Kertjében felmagzott az ezerféle gaz, udvarra néző ablakát valaki behajíthatta egy kővel, faláról kéttenyérnyi foltokban pergett a vakolat.
– Megérkeztünk – fordult hátra a kormánynál ülő. – Hogy tetszik?

Noah már vasárnap óta pocsékul érezte magát, és ez a szerda este után csak rosszabb lett. Feltételezte, hogy Michael épségben hazajutott – legalábbis Valerie nem hívta fel, hogy rajta keresse –, de egyelőre nem akart tudni róla. Majd ha kibogozták a hurkot, amit a nyakukba vetett. Talán. De inkább akkor sem.
Csütörtök reggel felkelt, félig fel is öltözött, de aztán belátta, hogy aznap már nem lesz képes bemenni a zeneiskolába, és úgy leadni az óráit, hogy lehetőleg normálisnak nézzék. Megmagyarázhatatlan rossz érzés szorongatta, aminek mintha nem lett volna köze Michaelhez; ideges volt, nem bírt megmaradni egy helyben, a fejében disszonáns zenefoszlányok váltogatták egymást. Hiába aludta végig álomtalanul az éjszakát, fáradtabban ébredt, mint ahogy lefeküdt, és estig valahogy el is tudta magát foglalni úgy, hogy ne kelljen Emmára gondolnia, de végül minden elmaradás, papírmunka, kotta, levél és jegyzet kifutott a keze alól, és a ház állott csendjében azóta is a vasárnapi szavaik visszhangoztak. Noah úgy érezte, hogy ha nem tesz valamit, akármit, megfullad, nekiállt hát takarítani, pedig rend volt mindenhol.
A délutáni kávésbögréjét öblítette el éppen, és azon gondolkodott, elmenjen-e moziba, amikor megszólalt a telefonja; ismeretlen számhoz tartozó csengőhang.
– Tessék – vette fel lemondó sóhajjal. A vízcseppek a ruhaujjába szaladtak.
– Főnök, szoktál te tévét nézni?
– Előfordul, miért? – válaszolta egy pillanat meglepett csend után némi gyanakvással a klánvezér; nem ismerte fel a hívót, de a névtelen telefonok eddig nem jelentettek sok jót. Főnöknek nevezte. A klánjából való? Ha igen, miért nem mutatkozik be?
– Ismered ezeket a bárgyú vetélkedőket? – folytatta az ismeretlen.
– Ne haragudj, kellene tudnom, ki vagy, és mit akarsz?
– Csak annyit akartam kérdezni, tudod-e, ki a leggyengébb láncszem?
– Ki a micsoda…?
– Ha rájöttél, cserét ajánlok. Nekünk Michael kell. Kapsz egy kis gondolkodási időt… majd kereslek.
A hívó kilépett a vonalból. Noah ott állt értetlenül, kezétől nedves a telefon, orrában a mosogatószer citromillata. Michael nem az övé, és még ha az is volna… hogyan cserélje be másra? Kinél? És kire? Ki a leggyengébb láncszem, ha nem maga Michael? Alice? Ilse Moira?
Hegedűszóló tolakodott a gondolatai közé. Emma.
Na, ki a leggyengébb láncszem? Főnök?
Fejből tárcsázott: három számot is majdnem eltévesztett zsibbadt ujjaival. Ezt nem tehetik meg, Emmát nem. Hiszen ő az, aki…
Ő az, akiért még Michaelt is becseréli. Az anyja élettársát. Méghozzá gondolkodás nélkül.
Hogyan lehetett olyan ostoba, olyan vak, hogy egyedül hagyta? Akárki kifigyelhette, hogy vasárnap nála járt.
A mobil hosszas hallgatás után hangpostára küldte.
– Emma, ha hallod ezt, hívj vissza, kérlek. Nem kell mondanod semmit, de muszáj tudnom, hogy biztonságban vagy!!
Csak a vonal zizegett a fülében. Lerakta a telefont. Majd örül, ha visszahallgatja, gondolta, de valahogy nem hitte, hogy Emma hamar meghallgatja az üzeneteit.

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: