8. Patience Hope (3.)


Nincs hozzászólás// Kategória: Fejezetek Írta: ekkor: 05.15.17.

Alice alig lépett ki a kórházból, hogy a metró felé vegye az irányt – a kocsit aznap Lester vitte el, mert ő fuvarozta az ikreket –, amikor megszólalt a telefonja. A bölcsőde volt: azt akarták tudni, megy-e valaki a gyerekekért.
Az asszony megállt az utca közepén, kezében a mobil. Mi történt Lesterrel, hogy nem vitte haza őket már rég?


Megnyugtatta a dadákat, aztán immár futtában hazatelefonált. Senki sem vette fel. A férje mobilszámán női géphang közölte vele, hogy Lester pillanatnyilag nem elérhető. Alice újra hívta a vezetékes számot, eddigre igazán idegesen: az ötödik csengetés után bepötyögte a kódokat, amikkel távolról le lehetett hallgatni a rögzítőt, bár alig hitte, hogy talál rajta magának valamit.
Tévedett. A szalagról egy kicsit eltorzított, épp csak felismerhetetlen férfihang szólalt meg.
– Maud? Lenne hozzád egy kérésünk. Az unokaöcséddel szeretnénk beszélni. Hozd el hozzánk, amint tudod, jó? És még valami. Szoktál tévét nézni? Vetélkedőműsorokat? Tudod-e már, ki a leggyengébb láncszem? – Rövid csend, lélegzetvételnyi. – Igyekezz, Maud. Nagyon igyekezz. Nemsokára hívlak.
A vezér megállt, hitetlenkedő mozdulattal a szájához emelte szabad kezét. Megértett mindent, azt is, ki zsarolja, azt is, ki a leggyengébb láncszem. Még az is átfutott az agyán, hogy hálás lehet: nem a gyerekeit vitték el. De ez nem nyugtatta meg.
Michaelt nem adhatja ki. Teljesen mindegy, milyen fokú rokona, lehetne akár idegen is, vagy a klánja tagja, mindegy. Senkit nem adhat ki a Jablonskaya-család egyik felének sem. Habár Pat vagy Ilse Moira, egyre megy. De Michael ráadásul Fox védnöksége alá tartozik: ő mutatta be a városnak, és ő védte meg a vérjeltől a végén. Patience Hope egészen biztosan tett róla, hogy mostanra az egész kolónia, minden kolónia pontosan tisztában legyen a legapróbb részletekkel is.
Ha Michaelt kiadja, gyakorlatilag meg is indítja a háborút, aminek formális, téves hadüzenete a vérjel volt. Öngyilkos hadüzenet. Vágóhídra a Titoktudókkal!
Vagy Lesterrel.
Kinyúlt, megfogta a kerítést maga mellett. A térde egyre jobban reszketett. A férje, vagy a klánja?
És ha nem mondja vissza a békét, ha feláldozza a tulajdon férjét, meddig lesz nyugta? Mikor szerzik meg a gyerekeit is? Ha visszamondja, mennyi időbe kerül, amíg kiirtják a teljes klánját, vele együtt? Egy holdforduló, kettő?
Nincs megoldás??
Ránézett a telefonjára. Nem hívhatja fel Noah-t azzal, hogy van egy csereajánlata az anyja élettársára, a vérpecsét után főleg nem. Egyetlen lehetősége van: ha gyorsabban tud cselekedni, mint a Jablonskayák.
Már futtában – fél órája volt még, hogy elhozza a kocsit az egyetemről, ha egyáltalán ott találja, felvegye a fiait, és bébiszittert szerezzen éjszakára – kereste ki a telefonjából Enyd O’Connor számát. Tartott tőle, hogy a történtek után Susan nem veszi fel a mobilját, ha meglátja az ő számát, de egyszerűen nem volt más választása.
– Nahát, Maud. – A klánonkívüli óvatos hangjából nem csendült ki érzelem. – Máris hiányzom?
– Persze – felelte Alice savanyúan. – Erre most annyi mindent tudnék mondani, de tényleg hiányzol. A Jablonskaya-ikrek valamelyike felrúgta a küblit.
– Ez gyors volt – állapította meg Susan. – Mit csináltak?
– Michaelt akarják. Judy miatt. És elvitték Lestert, hogy majd őrá becserélik.
– Ilse Moira műve – vágta rá Susan. – Patnek ehhez még legalább három nap kellene. Persze az is lehet, hogy együtt csinálták.
– Hát, köszönöm a szakvéleményt. – Alice meg se próbálta visszafogni a gúnyt a szavaiból.
– Nagyon szívesen, Maud. Ha bármikor valami hasonlóval szolgálha…
– A segítséged kell. Nem az érdekel, melyikük találta ki, hanem hogy hová vitték a férjemet.
– Nem tudom.
Alice visszanyelte a káromkodást. Susan nem hülye; már a legelején pontosan megértette, mire akarja megkérni. Rávenni. De azért kijátssza minden kártyáját.
– Persze, hogy nem, akkor már megmondtad volna. Meg bírod tudni?
Rövid szünet.
– Valószínűleg igen, meg tudnám – ismerte be Susan. – De miért akarnék beavatkozni? Add oda nekik Michaelt, és kész.
Alice megtorpant a járdán, dühös mozdulattal az égre nézett.
– Nem fogom elmagyarázni, miért nem tehetem. Tudom, hogy tisztában vagy vele. Csak annyit mondok, mert ezzel láthatóan nem vagy tisztában, hogy ha te nem nyitod olyan nagyra azt a mocskos szádat, senki sem jön rá, hogy Michael a rokonom, de főleg Judy nem! És akkor ez az egész nem történik meg! De neked muszáj volt megvillantani, hogy mindenben olyan kurvára bennfentes vagy, igaz? Vagy egyszerűen ezt láttad a legjobb módszernek, hogy végre megszabadulj Judytól?
Hallotta, hogy Susan levegőért kap, várta a csattanós visszavágást, de a klánonkívüli hallgatott.
– Felhívlak, ha megtudtam valamit – mondta végül halkan Susan, és bontotta a vonalat.

Az üzenetrögzítővel való meddő próbálkozása után a zeneiskolát is hívta, de persze már a portás sem volt sehol. Valószínűleg éppen Emma maradt ott legtovább, ráadásul egyedül, mert neki úgy tartotta a kedve, hogy ne menjen be ma. És ezért Emmát elvitte Judy Jablonskaya valamelyik bosszúvágyó rokona. Túsznak. Zsarolási alapnak.
A hegedűszóló fájdalmasan felerősödött a gondolatai között. Meg sem próbálta magától kitalálni, hová vitték Emmát: csak ő egyedül vagy öt olyan helyet ismert, amit más nem, és ő nem is élt a városban évszázadok óta. Az ablakhoz lépett, kinézett az utcára, de nem a várost látta. Kényszerítette magát, hogy hideg fejjel gondolkodjon, és ne vegyen tudomást a gyomorszáján növekvő félelemcsomóról. Emma jó választás volt. Valószínűleg már egy ideje szerepelt az ő aktájában, hogy mivel zsarolható. Hogy mindent megtenne, csak Emmának ne essen baja.
Egyértelműen Ilse Moira a kolóniavezér, futott át a fején a keserű gondolat. Úgy ugráltatja őket, ahogy neki tetszik.
Újra a telefonjára nézett. Michaelt nem adhatja ki. Emmát nem hagyhatja ott. Egyedül semmire se megy. A klánja… Josephnek valószínűleg két szavába kerülne, hogy a testvéreik sűrűfésűvel fésüljék át a város alját – de vajon ha ő mondaná ki azt a két szót, neki is engedelmeskednének?
Alice jobban értené, gondolta, aztán hangosan, keserűen felnevetett. Hívja fel? Kérje meg, hogy adja ki az unokaöccsét neki, hadd cserélje be Emmára? Esetleg dobja tovább a zsarolást, mondja azt, hogy elfelejti a vérpecsétet, Michaelért cserébe?
Ha minden kötél szakad, gondolta, és lenyomta a gombot.
Alice azonnal felvette, mintha a kezében fogta volna épp a telefont.
– Halló? – köszönt be kifulladtan és idegesen; a vonalba beszűrődő zajokból ítélve úton volt valahová.
– Szia – kezdte Noah, aztán, mert nem tudta, hogyan fogalmazza meg kíméletesen, inkább belevágott. – Bajban vagyok. A segítséged kellene. Judy… testvérei… azt akarják, hogy adjam ki nekik Michaelt, és…
– Az isten verje meg Ilse Moirát! – szakította félbe Alice szinte kiáltva. Noah összerezzent. – Az isten verje meg őt is és az összes degenerált családtagját, oda-vissza hetedíziglen! – Egy pillanatra elhallgatott, aztán kicsit nyugodtabban folytatta. – Csak hogy értsd, most kaptam a telefont, hogy Michaelért cserébe visszakaphatom a férjemet. Neked ki? Valerie vagy Emma?
Fox csak egy másodpercnyi késlekedéssel jött rá, hogy ez több mint logikus: valamelyikük majd csak enged Ilse Moira követelésének. Ha korábban nem, hát majd amikor elkezdi részletekben visszakapni, akit elvittek.
– Emma – válaszolta tompán, alig bírta kipréselni a torkán; megütötte a tény, hogy ennyire kiismerhető és ilyen könnyen zsarolható.
– Tudja? – faggatta tovább Alice a legcsekélyebb részvét nélkül, mint akit robotpilóta irányít. Vagy csak a száz év tapasztalattal kegyetlenné csiszolt hatékonyság.
– A lényeget. Nem jutottam a végére, mert… elmenekült.
– Ó. – Alice talán sóhajtott, de lehet, hogy csak a metró zajai hallatszottak be. – Akkor lesz mit megbeszélnetek – tette hozzá, és hiába hangzott a mondat keserűen, benne volt az is, hogy miután kihoztuk őket onnan, akárhol is vannak. Fox valóban sóhajtott.
– Van sejtésed, hol lehetnek?
– Persze – nevetett fel gúnyosan Alice –, egy csomó helyet ki tudok zárni, mindet, amikről én is tudok. Nem, fogalmam sincs. Beszéltem Susannal, hátha ő többre jut. Most muszáj szólnom a gyerekfelügyelőnek, te addig hívd fel Sullivant, ő több helyre bejáratos, mint mi ketten együttvéve. Ha valaki megtud valamit, telefonáljon.

 

Nem tetszett. Úgy ült a ház az elvadult kert közepén, mint egy mérges pók a hálójában.
– Minek hozott ide engem? – kérdezte Emma, most már titkolatlanul reszketve, tíz ujjával kapaszkodva kézitáskájába. Sofőrje nem felelt.
– Kinyitom az ajtót – mondta helyette, és a tükörbe pillantott. – Felesleges elfutnia, utolérjük. Megértette? Igazán?
Emma bólintott, szája, torka teljesen száraz volt. Szokott ugyan kocogni, úszni, aerobicozni, de sejtette: ezek ketten valóban utolérnék. Mozdulatlan maradt hát, amikor halk csettenéssel kinyílt mellette a zár.
– Okos kislány – nézett hátra a férfi. – Azért kiszállhat – tette hozzá vigyorogva.
A kerti ösvény betonkockáit körbenőtték a térdig érő gyomok, Emma még véletlenül sem látta, hová lép. De elrablója, aki szemmel láthatóan jól ismerte a terepet – csak egyszer botlott meg – vonszolta magával, erősen markolva a csuklóját. Emma úgy érezte, a férfit az sem zavarná, ha ő hasra esne: húzná tovább magával. A másik követte őket, szinte hangtalanul lépkedett.
Zsibbadt agya regisztrálta, hogy az ajtó zárva lehet, mert a férfi egyenesen a kitört ablakhoz cibálta. Nem szólt, csak intett, hogy befelé. A párkány alacsony volt ugyan, de a keretből körben kiálltak még az üvegtábla veszedelmes maradványai. Emma nem mozdult.
– Mászik, vagy bedobjam? – kérdezte a férfi halkan. – Nem érek rá egész éjjel itt szórakozni.
A hangja most már türelmetlenségtől vibrált: Emma inkább fellépett a párkányra. Könnyen átfért a cserepek között, odabent puha szőnyegre huppant, édeskés porszag csípte az orrát. A második férfi kint maradt a ház előtt; ebben előre megegyezhettek, mert egy szót sem szóltak. A sofőr újra csuklón ragadta a lányt, és mintha látna a teljes sötétben, elindult vele előre. Ő minden akadályt kikerült, ami az útjukba akadt: a térdig érő asztalka sarkát, a vén karosszéket, a lyukat a parketten. Emma egyiket sem. Kiérve a szobából, a folyosón legalább bútorok nem voltak, habár teljes sötét fogadta őket, és az állott, áporodott, rothadt zöldségekre emlékeztető szag csak erősödött.
Megálltak. Rozsdás vaskulcs csikordult rozsdás zárban – a hangtól Emma összes foga vibrálni kezdett az ínyében.
– Megérkeztünk – hallotta. – Ez a pince, maga most itt marad egy ideig.
Emma gyámoltalanul a levegőbe kapott, és megtalálta az ajtófélfát.
– És meddig? – kérdezte, annak hűvös érintésétől kissé megnyugodva.
– Nem tudom – felelte a férfi, és őszinte mosoly volt a hangjában. – Amíg meg nem kapjuk, amit cserébe akarunk. Vigyázzon, lépcső – közölte még, és rácsapta Emmára az ajtót, alig egy hajszálra annak ujjaitól. Felsikoltott a kulcs, koppantak a távozó léptek. Emma Winter ott maradt egyedül a vaksötétben.
Óvatosan előrecsúsztatta a lábát: valóban lépcsőfokok voltak előtte. Tétova keze korlátot keresett a nyirkos, bevakolatlan téglafalon, nem talált.
– Vigyázzon, nagyon csúszik – szólalt meg egy nyugodt férfihang lentről.
Emma ijedtében hátraugrott, könyöke fájdalmasan visszhangzó puffanással verődött a vasajtóhoz. Annyira kimeresztette a szemét, hogy a poros levegő már marta, még a száját is eltátotta egy kicsit önkéntelenül, hogy látni bírjon, de csak káprázatszínű foltok úszkáltak előtte a dohos sötétben.
– Éntőlem ne féljen – folytatta a hang, teljesen érzelemmentesen, mint akinek édesmindegy, fél-e tőle Emma, vagy sem. – Én is ugyanúgy cseretárgy vagyok itt, mint maga. Igen ostoba módon kerültem ide, azt meg kell hagyni. Persze most már későn vagyok okos, de hát mi mást tehet az ember, ha várják a bölcsődében, az autójának meg két lyukas és csak egy pótkereke van, mint hogy beül az első taxiba? De csak jussak ki innen, fogadom, még egyszer ezt a trükköt nem eszem meg.
A lassú, tagolt, érzelemmentes beszéd kicsit lecsillapította Emmát.
– Hogy érti azt, hogy cseretárgy? Egyáltalán ki maga? – kérdezte, és a kezét önkéntelenül a kilincsre tette, mintha úgy gondolná: ha az ismeretlen megtámadja, ő egyszerűen kilöki az ajtót, és elszalad.
– A nevem Lester Singer. Mond ez magának valamit? Nyugodtan lejöhet, dörömbölni felesleges, térerő már odafent sincs, én meg nem fogom bántani. Huszonhárom fokból áll a lépcső, én itt ülök a szemközti falnál.
Singer?
– Maga lát engem? – bökte ki Emma; nem mert rákérdezni a névre.
– Nem. Sok mindent látok, ha világos van, de a sötétben semmit.
A furcsa válasz, mintha Lester Singer kisgyereknek nézné, megakasztotta Emmát – ugyanakkor kizökkentette a pánik közeléből. Leóvatoskodott húsz lépést, ott leült a lépcsőre. Abban biztos volt, hogy meg fogja hallani, ha Lester feláll, gondolta, és ettől valamennyire jobban érezte magát.
– Miért vagyunk mi itt? – ismételte a kérdést. A tény, hogy nincs egyedül, némileg megnyugtatta. Újra képes volt összefűzni a gondolatait, de egyre kevésbé állt össze a háttér.
– Szinte biztosra veszem, hogy Judy miatt. Be akarnak cserélni minket Michaelre. Ilse Moirából mindent kinézek, főleg, hogy Alice már a múltkor belemászott az arcába.
Emma növekvő értetlenséggel hallgatta az ismeretlen neveket – Lester egyértelműen azt hitte, ezek mondanak neki valamit –, de az utolsó a fülébe szúrt. Alice?
Alice Singer? A vörös hajú nő a képen? Férjezett, két gyerek anyja?
Az emlékezete azonnal pörgetni kezdte a hangfelvételeket. Hogy mennyiszer elintézhettük volna egymást, mégse tettük…? Legközelebb masnit köt a nyakamba, mint az ölebeknek szokás?
Emma ráharapott az öklére, hogy fel ne kiáltson.
– Kik ezek az emberek? És mi az, hogy cseretárgy? – kérdezte reszkető hangon, pedig már sejtette. Az elrablói ugyanúgy szóltak hozzá, mint most Lester, feltételezték, hogy tisztában van azokkal a… azokkal a képtelenségekkel, amiket Noah…
Tisztában van velük és tényként kezeli az egészet. Mint ők.
Micsoda őrületbe keveredett?

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: