Janey-Jo — Szombat


Nincs hozzászólás// Kategória: Sziromszív Írta: ekkor: 04.05.16.

A telefon éles csengése kiránt a gondolatmenetből; összerezzenek. Bűntudatosan pillantok körül. Előttem a papíron összevissza jegyzetek – magam sem hiszem, hogy ebből valaha könyv lesz, de próbálkozom, annyira igyekszem, hogy már a régi jól bevált trükkökhöz is visszanyúlok. Illatgyertya, spirálfüzet, ceruza, radír. Ha most valaki megkérdezné, mi áll a papíron, nem tudnám elmondani, de valószínűleg szép, kerek mondatokban magyaráznám el a semmit, hiszen ez a tehetségem. A készülő műből egyelőre nem szeretnék konkrét részleteket kiadni, de azt elmondhatom, hogy jelenleg a karakterek hátterén dolgozom, hogy mélységet és súlyt adjak a konfliktusnak. A papíron minden mondat kérdőjellel fejeződik be.

Most, hogy felriadtam, azt is hallom, hogy kint dudál a szél, rázza a zsalukat – bár ez itt, a hegyvidéken, nem számít különösnek. Itt állandóan fúj a szél, kergeti a felhőket, hordja az esőt, a havat, tépázza a vékonytörzsű, szívós fákat, kavarja a sziklákról csontlisztként pergő finom, fehér port. Ilyenkor, március elején elképzelhetetlen, hogy valaha is megjelenik errefelé a zöld, de aztán bekövetkezik a tavasz — csak egy rövid és színpompás robbanás, és túl hamar átadja a helyét a kőaszaló nyárnak.

A telefon nem és nem hallgat el. Egyedül vagyok a házban, az enyém a teljes szombat délután, Sam elvitte a gyerekeket játszóházba, hogy koncentrálni tudjak, szóval vagy felveszem, vagy tűröm. Esetleg még földhöz is vághatom, de ahhoz is oda kell mennem.

Harmincnégy csengést számolok, mire elfogy a türelmem. Hiába, hogy pokolian nincs kedvem senkivel beszélni, hátratolom a székemet, és lassan felállok. Amikor lelépek a kis szőnyegről, a hajópadló hidege átsüt vastag, téli zoknim talpán. Előre sajnálom, akárki is hív. Rendes körülmények között sem vagyok kellemes társalgó, most pedig még annyira se. Az ihlethiányos író pont olyan stabil, mint az építkezésen a földből kifordított háborús gránát.

Kimért léptekkel sétálok a kisasztalka felé: megadom a hívónak az utolsó esélyt, hogy letegye. A vállamon érzem a vén épület vastag kőfalainak súlyát, mint mindig, amikor egyedül vagyok itt. A követelőző , elektronikus csecsemősírás nem hallgat el. A vidámpiros hallgató kicsúszik az ujjaim közül, majdnem visszaesik a villára, és csak akkor jövök rá, hogy izzad a kezem.

Javítok. Felemelem, és a fülemhez igazítom, a számra illedelmes mosolyt húzok. Valóban hallani lehet, még a vonalban is, ha valaki mosolyog, nekem pedig az a dolgom, hogy mosolyogjak, elnyerjem és fenntartsam az emberek szeretetét. Kizárólag ebből élek.

Legalábbis addig, amíg meg nem írom a második könyvemet. Amire pillanatnyilag nem látok sok esélyt.

– Joanne MacPherson – szólok bele, a saját hangom fémes, idegen, de legalább vidám. Gyanútlanul, bár kissé bosszúsan várom, elriasztottam-e a hívót a leejtett telefon robajlásával.

– Janey-Jo! – kiált a fülembe egy örömteli női hang. – Nahát, Janey-Jo, tényleg te vagy az! Mennyire örülök, hogy utolértelek!

Megnémulok. Mindig ez történik, ha ismerősként támadnak rám vadidegennek tűnő emberek, akikről tudnom illene, kicsodák, és életem melyik szakaszában akadtam össze velük.

Janey-Jo…

A nevem – a teljes nevem, ami nem jelenik meg a könyveim impresszumában, sem a kritikákban, Jane Joanne Juliette MacPherson. A kiadóm javaslatára ejtettem a túlságosan hétköznapi Jane-t, és a Joanne J.-t használom, ráadásul a Janey-Jo becenevet már jóval érettségi előtt levakartam magamról. Akárki is ez itt a vonalban, régi ismerősöm.

– Szia – préselem ki magamból; az agyam felpörög, kétségbeesve próbálom azonosítani a telefonálót. Nem megy. – Ne haragudj…

Harsány nevetés szakít félbe, a telefon betorzít, recseg, sípol. A hangtól kiráz a hideg.

– Fogalmad sincs, ki vagyok, igaz? Semmi baj. Nagyon régen beszéltünk utoljára. Pedig annak idején megesküdtünk, hogy örökké legjobb barátnők maradunk, még vérszerződést is kötöttünk.

Már nem nevet. Engem pedig a szoba hidege ellenére elönt a lázas forróság.

– Kristina…? – nyögöm ki a nevét, mert persze, hogy emlékszem most már.

Le akarom tenni a telefont, de a kezem mintha görcsöt kapott volna, úgy szorítja a kagylót. Évek óta rettegek ettől a hívástól.

– Na látod, hogy emlékszel, Janey-Jo! – A mosolya helyére fenyegető felhangok szivárognak. Vagy csak én képzelem így. Teljesen lezsibbadok, a szám remeg, félek, hogy nem leszek képes értelmes szavakat formálni.

– Hát persze – nyögöm ki végül. – De hogyhogy most… annyi év után?

Kristina hallgat. Én szédülök. Le kellene ülni, de a telefonnál nincs szék.

– Tudod, sok minden történt velem mostanában – feleli halkan, szomorkásan. – Túl sok minden. Nem bírtam vele. De most már… most már van, aki támogat. Erőt ad. Egy darabig pihentem, és átgondoltam az életemet. Aminek te is része vagy, Janey-Jo!

Voltam, gondolom. Csak voltam. De persze ezt akkor se mondanám ki, ha képes lennék megszólalni. Lehet, hogy én már nem vagyok Kristina életének része, ő azonban annál mélyebben gyökerezik az enyémben.

Kiszáradt torkomon valami fura, károgó hang szökik ki. Kristina egyetértésnek veheti, mert folytatja.

– Most le kell tennem. Csak rövid ideig maradhatok vonalban. De újra hívlak majd, Janey-Jo. Sok megbeszélnivalónk van még.

A vonal megszakad. Reszketve teszem a helyére a kagylót, és elbotorkálok a nappaliig. Most van vége az életemnek.

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: