Kényszerű utak 10.


Nincs hozzászólás// Kategória: Rémcafatok Írta: ekkor: 09.21.13.


Ahogy a földréteg lassan beborította a koporsót, már csak egyre halkabb motoszkálásként hallotta, hogy odafent az élők halmot emelnek az utolsó néhány lapátnyi földből. Aztán minden elcsendesedett: Lettát elbúcsúztatták a világtól.

 

Hamar készen állt a sír; mindannyian komor tekintettel álltak a talajból alig kiemelkedő földhányás körül. Necris az ásónak támaszkodott pár lépéssel távolabb.

– A részemről – állapította meg Blackmore – a szemlét befejezettnek nyilvánítom.

– Részemről is. – Bastian hangjával ölni lehetett volna. – Foglalkozhatunk végre a fontosabb problémákkal, nagyuram?

– Természetesen. – A Primogén bólintott, és a tekintete hozzátette: „te görény”. – Visszavinne a színházhoz?

Elhagyták a helyszínt; és a magányos sír ott maradt a tisztáson. Beslan, Finn és végül Necris zárták a sort; a temető kerítésénél elváltak útjaik a Primogéntől, aki szándékosan nem nézett a kotéria tagjaira, amikor elhajtottak a kocsival és az őrséggel.

Ők hárman ott maradtak a Highgate oldalában.

– Ki a leggyorsabb közülünk? – kérdezte halkan Necris.

– Én – szegte fel a fejét Beslan. – Mi a terv?

– Elmész Roderickért. Addig mi őrizzük a sírt.

Beslan nem is szólt, fordult és elrohant. A Lasombra intett Finn-nek, és ahelyett, hogy az utasítás szerint elhagyták volna a helyszínt, visszaléptek a kerítésen belülre, beleolvadva az árnyakba.

– Akkor – kezdte halkan Finn –, magyarázd meg, mi történik.

 

VIII. fejezet

 

Az első süket és vak pillanat egy örökkévalóságig tartott: a rettegés elborította az elméjét. Hazudott, gondolta, hazudott nekem; valójában nem is tudja, hogy még élek. 

Nem fogta fel a gondolat értelmetlenségét: légszomj kerülgette, a testén érezte a koporsó fedelére hányt föld súlyát. Hallani vélte, amint az egyszerű deszka reccsen, nyílik; a fogai között por csikordult, eltömte orrát-száját. Már nem tudta megállapítani, mi a valóság, és mi az, amit csak túlfeszített idegei játszatnak el vele: öklendezve, fulladozva, köhögve zokogott, két ököllel dörömbölt a koporsón – ugyanakkor mindvégig száraz szemmel, mozdulatlanul hevert a novemberi hideg földben, a sötétben, a sírjában.

Aztán végre mindent elfedett az irgalmas, puha semmi.

 

Necris és Finn kissé beljebb húzódtak, és megbújtak egy régi oszlop takarásában, arccal a fák felé. Finn odafordult a társához, egy pillanatra szótlanul vizsgálgatta a vonásait.

– Tudom, mit érzel – mondta aztán.

A látszólag nyugodt Necrisből csaknem kirobbant a szó, Finn felé fordult, fojtott hangon, szinte kiáltva felelt.

– Nem tudod, Finn! A nő még él!

Az óriás szeme elkerekedett.

– Mit beszélsz?

– Él, bár nem tudom, meddig bírja odalent; nem tudom, elég-e a boszorkányhatalma addig, hogy Beslan elhozza Rodericket…

Reszketett a feszültségtől; Finn kevésszer látta ilyennek azóta, hogy a kotériába hozták, és most, noha a kérdés a nyelve hegyén volt: „ha él, akkor minek?”, nem mondta ki, mert elég volt egyetlen veszett, vad gondolatfutam, és mindent megértett. Fölállt.

– Mire várunk?

– Ha a hatalmasok visszajönnek, mert úgy találják, hogy ellenőrizni kell a…

– Necris…! – Az óriás most már valóban értette, mi dúl a Lasombrában, és ez sokkal súlyosabb volt, mint elsőre gondolta.  – Indulj. Én őrködöm. A medve bőgése a jel.

– Köszönöm – suttogta nagyon halkan Necris, és elrohant a fák között.

 

Amikor magához tért, a semmi vette körül. Úszott, lebegett benne, távolságok, irányok nélkül, mint egy magára hagyott gondolat.

Akkor hát meghaltam, gondolta, de a szó semmit sem mozdított meg benne. Itt a vége, tette még hozzá, ez viszont nem állta meg a helyét, hiszen teljes öntudattal, énazonos elmével gondolkodott, ráadásul még ezt a tényt is felismerte.

Visszaemlékezett a pánikra, amelyből lecsúszott a most visszavonuló nemlétbe. Megfulladtam, emlékszem. És nem is léphetek innen tovább mindaddig, amíg az utolsó csontom is porrá nem válik, és el nem hordja a szél.

Mennyi idő lehet az – milyen itt a föld?

És mennyi idő telt már el?

Az önmagába zárt örökkévalóság tudata csak ekkor érte utol, és kicsi, kínlódó ponttá préselte össze az elméjét.

A pokol nem hely; a pokol valóban az Istentől való távolság.

Imába fogott: a szavak átlátszó üveggyöngyként gurultak át az elméjén, a semmiből a semmibe.

Gyilkos vagy. Nincs számodra megbocsátás.

A gondolat megégette, mint a tűz: remegés borzongott végig rajta, valódi remegés; csak ekkor ébredt rá, hogy van még teste, élő húsa és vére, lent a földben; ő pedig nem a semmiben lebeg, hanem felfüggesztve élet és halál között – de ugyan, ki mondja meg itt már, mi a különbség, futott át az agyán.

A remegés nem szűnt meg, ellenkezőleg, rugalmas vibrálássá erősödött. Megpróbált a testére összpontosítani: immár határozottan volt teste, csakhogy nem találta a határait. Mindenfelé elnyúló, elvékonyodó érzés volt, mintha gyökerek nőttek volna ki belőle.

Nem: inkább pókháló. Én pedig a közepén.

Most, hogy meghatározta a testét, megérezte azt is, hogy erősebb, mint amikor a föld alá tették: a háló erősödő-gyengülő, ritmikus pulzálással kapcsolta az élethez. Még sosem tapasztalt ilyet, de felismerte, hogy belőle ered, veleszületett része ez is.

Gondolkodás nélkül, ösztönösen kinyúlt, és megtapintotta azt, amibe kapaszkodott. Öntudatlan, lassú áramlást érintett: alvó, novemberi fákat érzett.

Megcsapolom az életerejüket, gondolta, és megszédült, mert most már valóban megértette. Meg kellett volna halnia, nem a fulladástól: talán még előbb, a gyengeségtől. És majdnem úgy is lett: talán át is lépett már a kapun, amikor a hold utánanyúlt.

Hold-háló.

Úgy hát nem csak egyféle módja van a vámpírlétnek.

 

El sem tudta volna téveszteni; az odafelé, de még inkább a visszafelé vezető út beleégett az emlékezetébe. Térdre esett a frissen, alig negyedórája betemetett sír mellett; fölnézett az égre, a hold fényes korongjára.

Túl világos van.

Árnyak, rejtsetek el.

Súlyos, nehéz sötét ereszkedett a tisztásra; Necris pedig két kézzel ásni kezdett. Amikor az első marék hideg föld a bőréhez tapadt, egy pillanatra ismét úgy érezte, megszűnik az idő, megszűnik a Highgate, és ő ott van újra, ahol csaknem harminc évvel ezelőtt, abban az erdőben, és a fegyver csövét a tarkójához szorítják, hallotta a kiáltást is: Áss!, hallotta saját zokogását belül, érezte, amint kirántják a sírgödörből, hogy elvegyék az életét… két kézzel a földbe markolt, ordítani szeretett volna, üvölteni, hogy beleszakadjanak a hangszálai, de tudta, hogy nem teheti.

Téged beletaszítottak a kárhozatba. Őt nem fogják.

Ásott, és a keserűség meg a rémület megsokszorozta az erejét; nem tudta, mennyi időbe telt, hogy egy perc volt, vagy egy óra, nem tudta, de végül megpillantotta a koporsó barna fedelét a földben. Még gyorsabban ásott, az arca, a ruhája csupa föld volt és sár; ujjait rákulcsolta a koporsó hordozórúdjára, megpróbálta kirántani a földből, de nem ment, egyedül nem bírta; akkor még több földet túrt oldalra, és megpróbálta félredobni a fedelet, de a sír túl szűk volt; végül, a vak kétségbeeséssel küzdve, teljesen eltakarította a fedélről a földet, fölemelte, a vállával megtámasztotta, és egy rántással kiemelte belőle a nő élettelen testét.

A koporsófedél hangos csattanással a helyére zuhant.

Az árnyak még megtették az utolsó szívességet Necrisnek, elnyelték a csattanás éles hangját, aztán szertefoszlottak és beleolvadtak a fák között derengő sötétségbe; a gazdájuk egyedül maradt a holdfényben, a sírgödör mélyén a nővel.

 

Csak amikor meghallotta a motoszkálást, akkor ébredt rá, hogy teljesen elfeledkezett az időről és a levegőről: a való világról. Összerándult: a pókháló elpattant és megsemmisült, két keze fájdalmasan verődött a koporsó tetejének.

Áporodott szagot érzett, ismét fulladás szorongatta a torkát, ezúttal valódi érzés. Rúgott egyet: kiáltani akart, de az eszébe villant, hogy jobb, ha tartalékolja az oxigént. Mindezek után ostoba halál lenne az utolsó percekben valóban megfulladni.

Pillanatokon belül megbizonyosodhatott róla, hogy valóban ásást hall: suhogva, súrlódva váltak szét a rádobált göröngyök, föld tompította dobbanások értek el hozzá. Nem hagytak itt!

Távoli, lényegtelen gondolatként merült fel benne, amit eddig kegyelmesen nem fogott fel: hogy a pókháló csak megnyújtotta volna a haláltusáját, ha Necris valóban hazudik neki a színházból kifelé. Már nem volt jelentősége. Felnyitotta a szemét, önkéntelenül látni próbált, de persze nem volt mit: csak apró, elvillanó ezüst szikrák úszkáltak előtte.

Kaparászás, aztán egyre erősebb sikáló neszek jutottak át a koporsó fedelén – köszönöm, ó, köszönöm, gondolta, és maga sem tudta, kinek ad hálát, Istennek-e, vagy annak, aki a kiszabadításán munkálkodik –, aztán az egész alkotmány megrándult, majd újrakezdődtek a föld eltakarításának hangjai.

Megmoccant a fedél, frissen feltúrt, nedves por pöffent be a résen, köhögésre ingerelte Lettát. Erővel fojtotta el a reflexet, lassan, óvatosan vett levegőt, bár rekeszizma rángatózott. Nem fogod most feladni.

Újabb rándulás – a koporsó teteje felnyílt, és Letta tompa, sötét ködön át, de meglátta a teliholdat maga felett. Valaki érte nyúlt, és kihúzta, aztán hagyta, hogy a koporsó visszacsapódjon: Letta görcsös-mély, sípoló lélegzetet vett, rángatózva, öklendezve köhögött: az érzés nem sokkal maradt el attól, amikor csupán az elméjében játszódott le ugyanez.

Éppen csak most volt körülötte levegő, hideg, friss, tiszta levegő – és volt mellette valaki, aki nem engedte, hogy visszaessen.

Amikor végre valamelyest csillapodott a zihálása, felnézett. Már tisztán látott, a holdfényben ki tudta venni a fölé hajló arcot. Necris. Kérlek, bocsásd meg, hogy kételkedtem benned. És köszönöm.

Ki akarta mondani, de csak valami artikulálatlan nyöszörgés bukott ki sajgó torkán: a nyelve, az ajkai nem engedelmeskedtek a szavaknak. Felnyúlt volna, hogy megérintse a másik arcát, hogy megbizonyosodjon róla: igazán igazi, és a tudtára adja valahogy, amit szeretne, azonban a mozdulatból idétlen rándulás lett: kézháttal szabályosan pofon találta Necrist.

Felnyögött. Olyan vagy, mint egy most született csecsemő, gondolta. Csak kapálózni és sírni tudsz.

De legalább élsz.

 

A Lasombra magához szorította a testet. Tudta, milyen érzés felszínre bukkanni a halálból, és azt akarta, hogy a nő érezze, amit ő nem érzett akkor, harminc éve: a biztonságot. A halandó kontrollálatlan, ösztönös rándulásaira nem reagált; megpróbálta lefogni a karját, megtámasztotta a fejét, a hátát a sír falánál, és csak ült ott, karjában a magatehetetlen nővel, és csak két dolog motoszkált az elméjében tompán.

Káinra, még nem késtem el.

Káin, ne engedd, hogy éppen most omoljak össze.

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: