Kényszerű utak 11.


Nincs hozzászólás// Kategória: Rémcafatok Írta: ekkor: 09.28.13.

 

Hátraejtette a fejét, hagyta, hogy Necris magához szorítsa, megtámassza: érezte, neki nem volna elég ereje, hogy akár csak ülve megtartsa magát. Várta, hogy a másik majd mond valamit, de amaz hallgatott, és jó volt így visszatérni, csendben, biztonságban.

Köszönöm, próbálkozott ismét, ezúttal némán, de a szája még mindig nem volt hajlandó szavakat formálni.

Elkísértél a pokolba, és visszahoztál onnan. Hogyan adjam a tudtodra, mennyire hálás vagyok mindannyiótoknak, de leginkább neked?

 

Amikor megérkeztek Roderickék, hátrahagyva Messie-t és Texet őrségben, Necris még mindig ott ült a gödörben, és a nőt tartotta a karjában. A Brujah-k segítettek kiemelni a testet, és kisegítették Necrist is; a Lasombrán látták, hogy szinte magán kívül van, ezért Roderick intett Beslannak, hogy vigye hátrébb, és törődjön vele. Lettát lefektették a földre, kissé távolabb, Finn és Redlea pedig villámgyorsan betemette a gödröt, úgy, mintha mi sem történt volna.

A dermedt földre zökkent, elakadt a lélegzete. Most éppen szembenézett vele a hold; megborzongott, de nem fázott igazán, pedig érezte a hideget, amely átrágta magát vászonnadrágján, egy szál ingén – és ebből ráébredt, hogy még mindig vámpír alakjában van, eszméletlenül sem változott vissza.

– Letta? – Roderick egészen közel hajolt a füléhez. – Letta, tudom, hogy hallod, amit mondok. Jól figyelj rám.

A nevét hallva megpróbált feltámaszkodni, de csak némi rángatózásra futotta: elharapott egy szitkot, és a férfi arcába nézve némán bólintott, remélve, hogy Roderick megérti: figyel.

Mást úgysem tehet…

 

A nő testén reszketés futott végig. Roderick vizet kért, és megmosta az arcát, a nyakát; ha nem akarta gyanúba keverni a nőt ott, ahová vinni szándékozták, alapos munkát kellett végeznie. A mozdulatait esetlennek és durvának érezte; máshoz volt szokva. Ez itt mégiscsak egy halandó, és olyan törékenynek tűnt; félt, hogy kárt tesz benne…

Hátrasandított Necris felé; a Lasombra mozdulatlanul feküdt a földön, csukott szemmel, mintha halott volna. Roderick megnyugtatóan bólintott Beslan felé, és újra a nőhöz szólt.

– Letta. Nem hagyunk meghalni. Most már rendben lesz… minden.

 

Megpróbálkozott egy mosollyal, bár az arcizmait sem érezte egészen magáénak. Mosolyogni pedig már a csecsemők is tudnak, a hold verje meg!

Roderick tekintetét kereste, ám amaz nem nézett rá. Hé, itt vagyok. Csak meg akarom köszönni neked is. Tudom ám, hogy rajtad múlt az egész, én meg… hát, nem viselkedtem éppen… úrinő módjára. De hát akkor még nem sejtettem, hogy vértestvérek vagyunk, később meg nem volt alkalom megbeszélni. Sajnálom.

 

Roderick habozott, mert a szavait is hazugnak érezte: nem, Letta, semmi sincs rendben. Kitettünk ennek az iszonyatos temetésnek, csak hogy megmentsünk, de ha most elengedünk, a saját nyakunkat vágjuk el vele. Nem engedhetünk el, de nem is láncolhatunk magunkhoz örökre…

Tudta, hogy az lenne a legjobb megoldás. A nő túlságosan sok mindent látott, vámpírt ölt, Primogének és Sabbat háborújának volt szemtanúja, az Első Hagyomány pedig szent; a Csorda és a Vértestvérek útjai nem keresztezhetik egymást.

Ennél jobban nehéz lenne összezavarni az ösvényeket…

De Roderick tudta, hogy nem fogja megtenni. Egyszer megfogadta, hogy nem ránt magával senkit a sötétségbe, mert nincs joga életekről és halálokról így dönteni; nem teheti meg, hogy másra ugyanazt a sorsot méri, amit ő a Végső Halálig kénytelen viselni.

A társaikra gondolt.

Robert és Jacks sírja egy lett a Primogének védelmére rendelt őrség névtelen, lemészárolt katonáinak sírjával. A három elveszejtett társuknak sosem lesz sírhelye.

Angelus, Duke, Francie, nem lehetett, hogy becsülettel haljatok meg…

Ökölbe szorult a keze; a düh végigdübörgött az elméjén.

Nyughass, Roderick. Jaruzelski nyomon van.

Letta ügye most sürgetőbb.

– Letta – szinte csak lehelte a nevet. – Káin nevében, üdvözlet.

A jelenlévők egyetlen hang nélkül léptek oda, körbeállva a jelenetet. Még Necris is felült, aztán felállt, és közelebb lépett, de leghátul maradt.

Letta szeme felpattant, kérdőn nézett Roderickre, de aztán sorban, némán mindenki odalépett melléjük. Végigjártatta rajtuk a tekintetét: nem értette, mire készülnek, de a komor ünnepélyesség, amivel körbevették, kezdte nyugtalanítani. Önkéntelenül Necrist kereste, ám ő hátul maradt.

Üdvözlet, Roderick, gondolta idegesen. Mondd, mi következik most?

Már meg sem próbálta kimondani, ám így is választ kapott.

– Figyelj, mert nincs sok időnk, és csak egy dobásunk van, hogy helyre tegyük a dolgokat. Sok mindent láttál, amit nem lett volna szabad, és sok mindent tettél, amiért a mi társadalmunk halált ítél – kezdett bele Roderick. Mintha rémületet, vagy legalábbis értetlenséget látott volna felcsillanni a nő tekintetében; megrázta a fejét. – Mi nem vagyunk ítélkezők, Letta, akármit is láttál a színházban. Fölötted már nem is ítélhetünk. Azt a helyzetet azonban, amelybe rángattuk magunkat, nem hagyhatjuk elsimítatlanul.

Letta ezt most már igazán nem értette: a mondatok elúsztak előle. Halált ítél? Mi az, hogy ítélkező?

Hát ti ennyire más világban éltek…?

Nem lesz egyszerű ezt tisztázni…

Roderick várt egy pillanatot, aztán kimondta, maga számára is meglepően egyszerűen és könnyedén:

– Vámpírok vagyunk, te pedig halandó ember.

Kellett egy szívdobbanás, hogy Letta megértse: a szeme csodálkozva kerekre tágult, aztán, önmaga számára is váratlanul, felnevetett. A hang reszketeg nyöszörgésként tört elő belőle, mindenre hasonlított, csak nevetésre nem: az erőfeszítéstől meg-megrándult, mégsem bírta abbahagyni. Vámpírok, nahát!

És most aztán ki tudja, mit tesznek vele – meg talán nem ölik, mindezek után, de tényleg, tudja a hold, mit készítenek a számára. Teljesen feleslegesen.

Csak annyit kellene kinyögnie, hogy igazad van, Roderick, végig igazatok volt, valóban halandó vagyok. Hiszen ti is halandónak születtetek. A titkotokat félted? Ne tedd. Nekem is van egy nagyon hasonló, tudod…

Kimerülten, görcsösen sóhajtott: a roham levonultával már egyáltalán nem találta viccesnek a helyzetet.

Holdanyám, hogyan áruljam el nekik?

A Letta mellett térdelő Brujah fölnézett a csapatára.

– Köszönet azért, mert kiálltál mellettünk, pedig akkora volt a káosz, hogy eltűnhettél volna, és sosem akadunk a nyomodra. Féltél vagy sem, de beléptél arra a harcmezőre, ami nem neked való, és megöltél három harcost.

– Jól küzdött – dünnyögte Finn oldalt. Letta lehunyta a szemét. Egy medvétől ez szép dicséret, gondolta magában mosolyogva.

– Egy sorsot vállaltál velünk, Letta, ezért egyek a szabályok is, amik ránk vonatkoznak – vette vissza a szót Roderick. – Hogy megkímélhessük az életedet, el kell vennem tőled valamit. Elveszem tőled az emlékeidet, hogy biztonságban élhesd tovább az életed.

Hogy mi van? Letta felnézett: a kérdés csak döbbent pillantásában látszott.

– Enélkül nem megy, Letta. Fájdalmat okozok neked, de ez csak múló állapot. Amikor legközelebb magadhoz térsz, nem fogsz belőlünk emlékezni semmire, és így megmaradhat az életed és a személyes békéd is.

Beslan majdnem közbeszólt, de valami visszafogta a torkában a szavakat. A mi személyes békénknek meg már rég harangoztak, ugye, parancsnok…?

Letta villámló szemmel nézte Rodericket. Azt hol kell aláírni, ha az emlékeket választanám, az úgynevezett személyes békém helyett? Ha nem akarom elfelejteni, amit tapasztaltam? Ha emlékezni akarok rá, milyen a halál, és mit jelent mégis élni?

Ha emlékezni akarok rátok…?

– Kérek egy tőrt – szólt hátra Roderick; valaki odaadta neki a fegyverét. Letta megdermedt. Hogyan veszi el az emlékeimet, kivágja őket belőlem…?

A penge a nyaka mellé villant. A lány önkéntelenül összerándult, ám Roderick nem a bőrét hasította fel. Hersegő hanggal vált le az első tincse, aztán sebesen utána a többi is.

Hé!! Eltévesztettél valamit, de nagyon!! Én nem Sámson vagyok!!

Roderick mit sem törődött erőtlen tiltakozásával, de akkor már mindegy is lett volna, hiszen csaknem a fél fejével végzett, kicsit sem ügyelve arra, hogy legalább nagyjából egyformára hagyja a maradék fürtöket. Örülj, hogy nem bírok mozdulni, gondolta Letta sötéten, mert ezért lehet, hogy megharapnálak, életmentés ide, dicséret oda.

– Túl feltűnő – dünnyögte a férfi félig magának, félig Lettának magyarázva, és nem törődött a nő tiltakozás-szerű, véletlen rándulásaival. Gyorsan végzett; a hajat gondosan összegyűjtögette a zsebébe, hogy ne maradjon a helyszínen semmi nyom. Akkor felnézett, megkereste Messie-t; a férfi bólintott, és letett mellé egy csomagot.

– Cipő nincs. Asker így is elég csúnyán nézett.

– Nézhet akárhogy, Káinra. – Roderick bosszúsan legyintett – Necris, te maradj, a többiek, tűnés.

Finn fogta föl először, mint általában sok hasonló dolgot; egyenként noszogatva megfordította a társaikat, és pár lépéssel odébb mentek, a tisztás szélére, őrködni.

Ó, a kurva életbe, biztosan csupa vér meg sár a ruhám.

Lehunyta a szemét, megadóan tűrte, hogy lerángassák a gönceit, és másféléket adjanak rá: a hajvágással szemben erre valóban szükség volt, és most már igazán nem sokkal tetézte a számlát. Necris és Roderick egy pillanat alatt átöltöztették; gyorsan dolgoztak, mindenféle fölösleges mozdulat nélkül, és hideg érintésükben nem volt semmi más a szükségszerűségen túl.

– Készen vagyunk – jelentette ki halkan Roderick, és a többiek visszajöttek; a földön egy tépett hajú, tiszta, de viseltes cselédruhákba öltözött nő feküdt. Roderick összegyűrte a levetett ruhákat, és odadobta Finn-nek; a könyvet, amit kiszedtek az ingéből, a kötényébe rejtették.

Roderick megállt a cselekvésben egy pillanatra, aztán megrázta a fejét.

– Tehát, Letta – mondta halk, nehéz hangon végül –, most elválnak útjaink. Egyetlen dologra fogsz emlékezni csak, a parancsra: amikor felébredsz, elhagyod Londont, és soha többé nem térsz vissza. És ez a soha az örökkévalóságot jelenti. Megértettél?

Megértette, hogyne: szívesen jelezte volna szemforgatással, de inkább hagyta. Majdnem biztos volt benne, hogy Roderick próbálkozhat akármivel, az elméjébe nem piszkálhat bele, azonban ez a “majdnem” mégis nyugtalanította.

Roderick persze nem várt választ; a hangja kemény volt, parancsoló és határozott, de a tekintetében halványan pislákolt az együttérzés. Fölemelte Letta testét, a karjába vette: a nő meglepődött mozdulatai gyengédségén. Hagyta magát, elernyedt: felkészült, hogy védekezzen, ha kell.

– Káin vigyázza utadat – suttogta neki Roderick, egészen közel hajolt hozzá, aztán előtűnő, hegyes szemfogaival beletépett a torkába.

Letta a holdat nézte. Még egy kis segítséget hajnal előtt?

Éles, hasító fájdalom jelezte, hogy Roderick valóban megharapta. Eleven tűz folyt az ereibe, egyenesen a szívébe és a fejébe: megkettőződött előtte a hold képe, akaratlan könny szökött a szemébe, és oldalt lecsordult az arcán.

Viszont még mindig tudta, hol van, és mi történik vele.

Ezt én is meg akarom tanulni, gondolta kínjában – és akkor vége lett.

Lehunyta a szemét: jobb, ha azt hiszik, ismét elájult, mint ha elárulja magát. Mert akkor vagy nagyon gyorsan rájön újra, hogyan kell artikulálni a szavakat, vagy meghal.

 

Nem telt sok időbe; Roderick nem akarta megölni, és tudta, egyébként is mennyire gyenge: nem akarta, hogy éppen most, éppen ő lökje át a határokon. A nő vére sűrű volt és sötét, mélységekkel és halálokkal terhelt; Roderick összezavarodott, mert nem erre számított. A vitae durván, erőszakosan zúdult le a torkán, mint egy tűzfolyó; nem is bírta sokáig, elrántotta a fejét Letta nyakától. A nő halottsápadtan hevert a karjában.

Mennyire hasonlatos vagy most hozzánk, hallotta saját gondolatait; megrázta a fejét, még egyszer lehajolt hozzá, ajkával csókot lehelt a nő torkára. Letta összerezzent a váratlan érintéstől. A két apró seb bezárult.

Mindenki halálos csöndben állta körül a jelenetet.

– Vége – nézett föl Roderick szédülve. – Cselekedjünk gyorsan. A Brompton Hospitalhoz megyünk.

 

Belesajdult a gondolat, hogy felnézzen, hogy még egyszer, utoljára megnézze, figyelemmel lássa az arcaikat – hogy az emlékezetébe vésse őket, de félt, hogy nem tudná hitelesen adni a mit sem értő idegent.

Meg sem tudtam köszönni. El sem tudtam búcsúzni.

Kiperdült még egy könnye, de nem is moccant: csak feküdt Roderick karjában, mint egy embernagyságú bábu.

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: