Nincs hozzászólás// Kategória: Rémcafatok Írta: Laura ekkor: 10.05.13.

 

Egy jelzés nélküli, feketére festett, teljesen egyszerű, zárt teherautó parkolt feljebb az utcában; a nyitott vezetőfülkében nem ült senki.

Finn ránézett Roderickre.

– Sixty nem akart tudni semmiről. Csak a kocsit kéri vissza.

A Brujah bólintott; intett Redlea-nek, hogy vezessen, ők meg bezsúfolódtak Letta testével a hátsó részbe. Nem fértek el, ha azt akarták, hogy a nő kényelmesen feküdhessen, úgyhogy Finn kimászott Red mellé; végre elindultak, közepes, feltűnésmentes tempóban zötykölődve az éjszakai London utcáin.

A kórház hátsó kapujához hajtottak. A hátul ülők akkor már tudták, hogyan fogják csinálni: nem a legkíméletesebb módszer volt, de ha minden igaz, Letta egy percnél nem fog többet heverni az utcakövön.

Messie lépett ki először a kocsiból, és hátrasietve az utca túloldalára, frissen váltott ruhájában elkezdett fölfelé sétálni a Sumner Place felé. Roderick és Necris felkapták Lettát, szinte egy mozdulattal emelték ki a kocsiból, és tették le az egyik hátsó lépcsőre. Finn megrángatta a kapu felett lógó csengőt – többször is, hogy biztosan meghallják odabent – és már ugrottak is vissza a kocsiba; Red úgy megtekerte a kormányt, hogy csaknem összetörtek a csavarok a fémrudakban. A kocsi elzúgott az utcán.

Messie pár perc múlva, két utcával lejjebb csatlakozott a kotéria tagjaihoz, és jelentette Rodericknek, hogy három nővérke nyitott ajtót a kórháznál, meglátták Lettát, és orvost, ápolót hívtak, hordágyra tették, és már régen be is vitték az épületbe.

Ültek a kocsiban csöndben.

– Most mi az istennyilára várunk? – Redlea dühösen, nyugtalanul hátraszólt – Menjünk már innen, a fenébe.

Roderick intésére megindult alattuk a kocsi.

– Vége van – mondta ki még egyszer a vezetőjük – felejtsük el, mint ahogyan ő is elfelejtett mindent.

Nem értették, miért ül meg rajtuk valami nehéz, torokszorító érzés.

IX. fejezet

Egyszerűbb volt továbbra is ájulást tettetni, amíg bevitték egy vizsgálóba, frissen húzott ágyra fektették, újra levetkőztették, átvizsgálták a ruháját – mivel tisztának ítélték, ott is hagyták neki – majd a testét, kutató, motozó ujjak ellenőrizték, nem sebesült-e meg, nem tetves-e, vagy éppen nincs-e folyamatban nála vetélés, esetleg bélcsavarodás. Minthogy semmiféle gyanújelet nem találtak, viszont a pulzusát megfelelőnek ítélték, arra jutottak, hogy előbb-utóbb magához tér, addig viszont jobb lesz, ha nem teszik be a közös kórterembe. Kopott hálóinget húztak rá, és végre magára hagyták.

A visszhangos csöndben Letta nemsokára valóban félig álomba, félig ájulásba zuhant.

Egy ápolónő hangjára tért magához. Felnézett: elmosódva látta, hogy az éjjeli lámpák égnek. Még mindig? Már megint?

Lassan az apró világítóablak felé fordította a fejét. A holdnak csak a fényét látta a párkányon.

Éjszaka van, állapította meg.

Majdnem kialudtam magam a világból megint.

Megmoccant: szédülés tört rá; az ablak négyszöge megkettőződött, összeolvadt, újra szétvált. Akármennyit is hevert itt, néhány percet, vagy egy egész napot, csak gyengébb lett tőle. Most már nem hazudhatta magának az ellenkezőjét: igenis átlökte magát a határon a színházban, és nem lesz képes saját erejéből visszakapaszkodni. Tehetnek vele akármit – innen már csak lefelé vezet az út.

Hiába, minden hiába volt?

A riadalom csaknem újra elmosta az öntudatát: nehezen visszanyert életét nem akarta ilyen hamar elhagyni. Összpontosított – az erőfeszítéstől felkavarodott a gyomra – és visszakényszerítette magát vámpír alakjába, hogy újra kivethesse a hálót maga köré.

Elképzelte az érzést, hogy elnyúlik, elvékonyodik, megérinti mások életét, és valóban ki is nyúlt betegtársai felé – de kevés volt, gyenge, elakadt az épület élettelen hideg kőfalában.

Az elv jó, a megvalósítás lehetetlen.

Mégis hiába volt, az egész hiába…

Az éjszakás nővér arra lépett be a szobába, hogy az ismeretlen, eszméletlen lány kétségbeesve nyöszörög. Rá akart pillantani, mielőtt riasztja az orvost, hogy lássa, nem kapott-e rohamot, nem nyelte-e le a saját nyelvét: odalépett, az ágyhoz, fölé hajolt.

– Semmi baj – mondta halk, rutinosan megnyugtató hangon, amikor látta, hogy nincs roham; mélyet lélegzett, mert elszorult a torka, mintha a szobában nem lenne elég levegő. – Minden rendben. Mindjárt jön a doktor úr. Megigazítsam a párnáját?

Nem várt választ: a lány feje felett odanyúlt, hogy felrázza a párnát.

Letta a csuklójába harapott.

Nem gondolkodott és nem döntött, csak megtette, mert menekülnie kellett a közeledő sötétség elől. A vér erős sugárban folyt a szájába; az ápolónő riadtan felkiáltott, és megpróbálta elrántani a kezét. Csend, és ne mozdulj, parancsolt rá Letta. A fiatalasszony az ágyra roskadt, csak rettegő szemét fordította felé.

Ne félj, súgta oda gondolatban a lány. Nem teszek benned komoly kárt.

Képtelen volt felmérni, mennyi vérét vette a nőnek – nem lehetett sokkal idősebb nála, és most már éppen olyan fehér volt az arca is –, de amikor elengedte, és talpra állva felhúzta maga helyett az ágyra, mintha táncolna vele, érezte lassú, de stabil pulzusát. Élni fogsz.

A fogai ütötte sebből azonban tovább csepegett a vér a lepedőre. Ezzel valami csinálni kell.

A tekintete körbevillant a szobában, közben önkéntelen mozdulattal a saját nyakához emelte a kezét. Nem talált sebhelyet.

Hát, ezt még gyakorolni kell, villant át az agyán a gúnyos gondolat: valahol mélyen tisztában volt vele, hogy ami most irányítja, az is egyfajta pánik, és ha elmúlik, megfizet érte – de még nem most.

Jobb híján letépte a fityulát az ápolónő fejéről, jött vele a két csat is, néhány hajszállal, és abból hevenyészett kötést a kezére.

– Ne haragudj – mondta félhangosan. – Rendbejössz majd.

Nekem viszont nagyon gyorsan el kell innen tűnnöm.

Amikor felébredsz, elhagyod Londont, és soha többé nem térsz vissza, szólalt meg a fejében Roderick hangja. Nyugtalanság borzongott végig Letta gerincén.

Nagyon akartad, hogy soha többé ne találkozzunk, igaz, Rick? Az a helyzet, hogy majdnem sikerült. Ha valaha is visszajövök, pocsékul fogom magam érezni.

És ez a soha az örökkévalóságot jelenti.

A gondolat eltalálta, megtántorodott. Nem most fogsz összeomlani, közölte saját magával.

Arra lesz még időd…

Összekapkodta a ruháit, felöltözött: magában számolt, hogy leküzdje a rá-rátörő reszketést. A könyv súlya lehúzta a zsebét. Megfizettem érted, gondolta. Ajánlom, hogy megérje.

Kiosont az épületből: egyszer megállt egy ajtó előtt, ahol mosdót sejtett, de inkább mégsem lépett be. Úgy döntött, nem akarja tudni, pontosan hogyan is néz ki. Túl feltűnő, hát persze… ennél a hajnál már csak az lehetne feltűnőbb, ha meztelenül sétálgatna reggelig.

Baj nélkül kijutott a kórházból, és rövid tájékozódás után eldöntötte, hogy visszamegy a szállására, összeszedi a holmijait. Cselédkötényben nem utazhat haza.

Amit tegnap viselt, azzal meg legyen boldog Roderick.

Tartsa meg örök emlékbe.

 

 

Hozzászólások

---

Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.