Nincs hozzászólás// Kategória: Rémcafatok Írta: Laura ekkor: 10.12.13.

 

X. fejezet

Csönd.

Necris a hideg falnak támasztotta a homlokát. A pokróc lecsúszott a válláról, de nem bánta; nem akart megmozdulni, hogy visszahúzza.

Ebben a pozícióban valahogy közelebb volt a semmi.

Nem akart lenni, ha ezzel elveszíthette volna az emlékeit. Letta szerencsés – futott végig rajta – még ha nem is gondolja úgy. A halandók mind azt hiszik, az idő majd megszépíti…

De nem, nem szépíti meg. Egy elevenen eltemettetés, és a szörnyetegként való újjászületés nem szépülhet meg akárhány évszázad alatt.

Már túl volt azon, hogy ordítani akarjon, törni-zúzni, amíg csak az ereje el nem száll. Csak beszélni akart volna.

De tudta, hogy az nem segít.

Távolról hallotta a St. Catherine’s Wharfnak csapódó hullámokat. Az ütemes, tompa hangok elringatták lüktető elméjét.

Nem akarhatok meghalni.

Ha egy szóval kimúlhatnék a világból…

 

***

 

– Szóval – a Primogén őszinte, várakozásteljes tekintettel bámult a fehér hajúra egy sarokban –, add elő, mi a stájsz. Értékelheted, hogy senkinek nem szóltam egy árva szót sem, pedig majd megevett a fene.

Beslan elővette a cigarettáját, de éppen elég ideges volt ahhoz, hogy a gyufáját már ne találja meg a zsebében.

– Nézze, Uram… – kezdte, de ő is érezte, hogy a szavai, a hanghordozása, nem éppen a helyzethez illően határozott.

Blackmore figyelmeztetőleg felemelte az ujját; közelebb hajolt, bár mindenki elég távol volt tőlük.

– Bűntársak vagyunk, emlékszel? Koporsót loptunk. A bűntársak tegezik egymást… és nem, ne gyere azzal, hogy Uram, maga egy Primogén, meg blabla. – Unottan legyintett. – Na, pakolj ki.

Beslan látta maga előtt, mennyire dühös lesz Roderick. Azt nem merte elképzelni, hogy Asker, mindük közül a legidősebb és legbölcsebb, mennyire lesz dühös.

– Jó – suttogta olyan halkan, hogy szinte csak a szája mozgott. – Az a nő még élt, amikor elhantoltuk.

– Mi van? – Blackmore hátrahőkölt, döbbenten nézte a fiatal arcot – Ez mégis…

Nem fejezte be, mert Beslan lepisszegte – a riadalma erősebb volt annál a tudatnál, hogy most egy nála felmérhetetlenül magasabb rangúval beszél.

– Ssssh, a fenébe, végem van, ha kitudódik! Nem vagyunk barbárok, nyugi. Kiástuk.

Ha lehet, a Primogénnek erre még nagyobbra kerekedett a szeme a döbbenettől.

– Mi folyik itt…?

Meg kellett volna tanulni hazudni. Meg kellett volna tanulni hazudni.

– Halandó, és boszorkány. Hazaküldtük. Roderick, a vezetőnk, nem akart vámpírt csinálni belőle.

– De miért nem? – hangzott az egyszerű kérdés.

– Mert vannak ilyen… elvei. – Beslan kereste a szót – Ne rántsunk magunkkal még több lelket a kárhozatba, meg ilyenek.

A Primogén nem felelt, csak egy percig némán bámulta beszélgetőtársa arcát.

– És ezért ti végigcsináltátok ezt a tortúrát, csak hogy kimentsétek? – kérdezte végül különös hangsúllyal. Beslan bólintott. Igen, tudom, mit gondol, Primogén úr… eszeveszett őrültség. De így kellett lennie.

Blackmore mérlegelt. Látta a Lasombrát ásni, látta a Roderick nevűt karddal a kezében, látta a nő levágott fejét gurulni. Az agya gyorsan futott végig az események láncolatán; logikusan végiggondolva annyi esélyük sem lehetett, mint egy sóhajtás. És mégis megúszták.

– Hát – mondta elgondolkodva, és kinyújtotta a kezét –, az előbb még azt mondtam volna, hogy közveszélyes őrültek vagytok. De most inkább csak kezet akarok veled szorítani, ha megengeded.

 

***

 

Lassan sétált a szórakozóhely felé.

Sose felejtsd el.

A halandó nő hajára gondolt, amit először meg akart tartani, de aztán tehetetlen, keserű dühében elégetett előző éjjel; aztán arra, hogy hogyan találta meg vérmocskos ruháján azt a hosszú, szőke hajszálat, amely elkerülte a pusztítást.

Memento, hogy mindannyian a kárhozaté vagyunk, és magunk egyengetjük az odavezető utunkat.

Memento, hogy az Emberhez vezető út személyes poklokkal van kikövezve…

Micsoda áldozatokat kell meghozni néha a békéért.

Ha akkor, legelőször, hagyja, hogy Beslan őrültséget csináljon, és nem megy bele ebbe a teljesen képtelen betörésbe, ifjú társuk biztosan megöleti magát. A Stonewall-t porig rombolják, és Sixty fejét karóra tűzik.

Nekünk az a dolgunk, hogy lelkeket mentsünk, igaz, Asker?

Vagy Beslannak van igaza, és az egész békét – külső békét, lelki békét, akármit – cseszhetjük?

Öt társunk meghalt, egy pedig elárult minket.

Necris szétzúzta önmagát, hogy megmentse a nőt.

Roderick Askerre gondolt, amikor közölte vele a Milfair-rel történteket; az öreg Nosferatu arcán a mélységes hitetlenkedés beszédes bizonyítéka volt annak, hogy hiába vetett el kényszerűségből minden ideált, a kotériában mégis hitt. Nagyon is hitt benne.

Én vagyok a vezetőjük, az én felelősségem, ami történt. Én kértem a nőt, hogy jöjjön velünk a színházba – ha akkor elengedem, még megmenthettem volna…

Rám voltak bízva, Káin, elárultam őket.

Keserűen megrázta a fejét, körbenézett, de már a Victoriana utcájában járt, nem tehette, ami jólesett volna. Ökölbe szorított kezével a levegőbe csapott, mintha porrá tudná zúzni a háta mögött lévő két éjszakát.

Persze, nem lett könnyebb; abban a pillanatban azonban meglátta a fának dőlve álldogáló, hosszú hajú alakot, és hirtelen lekushadt a keserűsége. Necris volt.

Káinra, mit élhettél át, amíg a sírt megástad… láttad-e magad vajon abban a nevenincs erdőben, a januári jéghideg, fagyott földet tíz körömmel ásni, halandóként, olyan rettegésben, amilyen még nekünk is sok volna?

Ha tudnánk, ki volt, aki ezt tette veled, testvér, egyenként odaadnánk a vérünket, hogy megszabadítsunk tőle.

Nem, Roderick. A te felelősséged volt az is, hogy soha többé ne kelljen emlékeznie.

Közelebb sétált hozzá.

– Necris.

Nagyon hangos volt a zene; minden résen átbukott; a falak nehezen tartották vissza, és kiszüremlett az utcára is, végigömlött a környéken.

– Miért nem vagy a testvéreiddel?

– Hé, Necris. Te vagy az első számú testvérem. Aggódom érted.

A Lasombra megrántotta a vállát, leült a padra. Roderick letette magát mellé.

– Nem kell.

– Necris – ismételte a másik elkomorodva. – Sajnálom.

– Tudom. Kényszerű utakat járunk. Túléltük, ez a lényeg.

Hallgattak egy darabig, nézték a fákat.

– Tényleg nem volt egyszerű halandó.

– Nem. Elment?

– El. Chidder végig követte; Doverig vett jegyet, és valóban felszállt a vonatra.

– Az jó – bólintott csendesen a Lasombra. – Mi van Sheills-szel?

Roderick pontosan tudta, hogy Necris tereli a szót, de hagyni akarta, hogy mondja, amit akar. A temetés és minden körülötte a végletekig húzta a Lasombra elméjében a pattanásig feszült húrokat.

– Eltűnt. Fey meg Jaruzelski halálra keresik. Ha megtalálják, elevenen széttépik.

– Holnap éjjel én is nekiállok Finn-nel. Nem hiszem, hogy messzire jutna, a Sabbat gyűlöli, és gyűlöli a Páholy is. Mindenki ismeri az arcát. Halálra van ítélve.

– Rendben – bólintott a Brujah. Munkaterápia, gondolta. Jól van, Necris, menj utána.

– Mennyi a végső veszteséglista?

– A lengyel Primogén. Wesley. Tizenhét kísérő, vegyesen. Angelus. Jacks. Francie. Duke. Robert.

– Kevesen maradtunk – jegyezte meg a felsorolás után közéjük lezuhant csöndben a Lasombra.

– Arra gondoltam, biztonságosabb lenne együtt.

Necris szótlanul bólintott. Ránézett a vezetőjükre.

– És te?

– Öt társunkat veszítettük el. Én voltam a felelős értük. Ez nem fordulhat elő még egyszer. Nem akarok több testvérhalált látni.

– Összetartunk.

– Beslan még nem érti – ingatta a fejét lassan Roderick, és hátraintett a szórakozóhely bejárata felé.

– Ne sajnáld. Hadd tombolja ki magát. Addig mi állunk a vártán.

– Köszönöm, testvér.

– Vigyázunk, Roderick. – A Lasombra keserűen mosolygott, de igyekezett, hogy a hangja biztató legyen. – Mindannyian ilyenek voltunk, amikor hozzád kerültünk, nem igaz? Egy a sorsunk, egy halál.

– Megdolgoztunk érte, annyi bizonyos…

Egyszerre álltak fel a padról.

 

***

 

Luís Ramón Maldonado – bár még nem szentelték fel, de már régóta mindenki csak Dominic atyaként emlegette – fáradtan, de elégedetten gyalogolt fel a lépcsőn tetőtéri kis cellájához. Ugyan reformista elképzeléseire a rend vezetői legjobb esetben is csak fintorogtak, az erőfeszítései gyümölcse lassan beérni látszott: az utcakölykök némelyike egy teljes héten át részt vett minden foglalkozásán. A kosárlabdapályán is lehet menthető lelkekre akadni, csak egy kicsit tornázni kell érte.

Fáradságos és élvezetes szolgálat.

Úgy gondolta, ha igyekszik, még meg tud mosakodni vacsora előtt, azonban amikor benézett az ablaktalan, félhomályos folyosóra – innen már csak három cella nyílt, az övé, amit kamaszkora, anyja halála és a rendházba költözése óta birtokolt, és a két betegszoba – ráébredt, hogy baj van.

A távoli sarokban egy ember formájú csomag gubbasztott: közelebb érve látta, hogy gyanúsan, ismerősen szőke, bár a haja tépett, kócos.

Közelebb lépett. A csomag nem reagált.

– Letta? – próbálkozott. A csomag megrezzent. Dominic odament elé, és letérdelt.

– Letta – szólította újra csöndesen. – Nézz rám.

A lány felemelte a fejét: valóban Letta volt, és mégsem egészen, a változást nem csak találomra nyírt haja mutatta. Talán az arcvonásai rajzolódtak ki élesebben, talán a sajátos kisugárzása szűrte máshogy a fényt. Dominic nem értette; nem akarta érteni.

– Letta…? – próbálkozott harmadszor is, és akkor a lány szeméből kicsordultak a könnyek; az ajka annyira remegett, hogy Dominic alig értette a szavait.

– Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem…

A mondat vége zokogásba fulladt. Dominic gondolkodás nélkül átkarolta a lányt, felemelte és belépett vele a cellájába, mielőtt bárki meghallotta volna a sírást. Belökte maguk mögött az ajtót, aztán a kulcsot is ráfordította – az ilyesmi nem volt szokás, de az udvariatlanság kisebb szabályszegésnek számított, mint a klánonkívüliek, ráadásul nőnemű klánonkívüliek rejtegetése. Odavezette Lettát az ágyához, leült mellé, magához ölelte, ringatta-nyugtatta, mint egy kisgyereket, hallgatta könnyektől érthetetlen, elcsukló, összefüggéstelen szavait, és nézte kezébe kapaszkodó fehér ujjait.

A sírás lassan csillapult, a dadogó félmondatok elmosódott szavakká töredeztek, megnyúltak köztük a szünetek. Letta homloka egyre nehezebben pihent Dominic vállán.

– Feküdj le – javasolta halkan Dominic, és megpróbálta kiszabadítani magát, de a lány utánakapott.

– Ne hagyj itt!

– Nem megyek sehová, ne félj. Pihenj nyugodtan.

Letta erre már engedelmesen összekuporodott az ágyán, a kezét azonban nem engedte el, még akkor sem, amikor – pillanatokon belül – álomba zuhant. Dominic akkor valamivel kényelmesebben elhelyezkedett mellette, és imába fogott: feloldozásért, békéért fohászkodott.

Így virradt rájuk a hajnal.

 

Hozzászólások

---

Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.