Kényszerű utak 9.


Nincs hozzászólás// Kategória: Rémcafatok Írta: ekkor: 09.14.13.


Az egyetértő mormogást hallva Letta megértette, hogy vége, eldöntötték a sorsát, és egy üres szívdobbanás után elöntötte a pánik. Adj jelet, parancsolta. Adj jelet, és legalább a halálod gyors lehet.

Ne, sikoltotta torkaszakadtából, csakhogy az ajka nem nyílt; vergődni igyekezett a földön, ám maga is érezte, hogy mozdulatlanul, ugyanúgy hever.

Tiszta, értő elmével kell végigcsinálnia.

Imába kapott, azonban a szavak összeakadtak, elúsztak előle. Kérlek, kérlek, ismételte értelmetlenül, újra és újra.

 

– Rendben – bólintott végül Jaruzelski is. – Kaptok egy helyet. Bastian Hale, az egyik Ostorozó megmutatja, hova hantolhatjátok el.

Messie és Red egyszerre szisszentek fel, de ennél többet nem merészeltek. Finn rátette a kezét a Jacks mellett térdelő Roderick vállára.

– Menj velük. Én az Ifjakkal eltemetem a nőt.

Gyorsan cselekedtek; Necris a karjába vette Lettát, és elindult vele kifelé; csak akkor tudott észrevétlenül közel hajolni a füléhez, és belesúgni azt a két szót, amikor az őrség előrement, és a kint várakozó Bastiannal közölték a feladatát.

 

Az érintés, az érzés, hogy felemelik, viszik, visszarántotta az örvényből. Nem bírt visszaemlékezni, történt-e valami, hallott-e valamit, amit nem fogott fel. Mi történik?

Most azonnal, már visznek is eltemetni?

Lépések zökkenése. Lélegzet nesze a fülénél.

Bízz bennem.

Necris hangja. A hirtelen megkönnyebbüléstől – az érzés ezúttal igazi volt, nem csak a szigorúbb halál ígéretét kísérte – Letta csaknem valóban elvesztette az eszméletét. Necris tehát tudja, észrevette.

Halandó rejtegetése, hallotta újra a szavakat; egyszerre más értelmet nyert az egész helyzet. Menekítik tehát, őt is, és magukat is.

Már nem igyekezett kapálózni.

Bízom.

Necris felemelte a fejét, rá sem nézett többet a karjában heverő nőre; egy pillanatra megreszketett, és csak szorosabban ölelte magához. Tudta, hogy nem fogja átengedni másnak a feladatot, és tudta, hogy ő fogja megásni azt a sírt.

 

VII. fejezet

 

Nem volt hosszú az út, bár mindenki annak érezte a teherautóban ülve; most még Blackmore is hallgatott, csak időnként váltott beszédes pillantásokat a fehér hajúval. Végigmentek egy temető mellett, hatalmas, elképesztően díszes mauzóleumok, kripták látszottak a kerítésen túl, de egyszer sem álltak meg sehol. Kétszer kellett befordulniuk, és még mindig a temető mellett haladtak; a második sarkon elmentek egy koporsókészítő műhely előtt. Beslan váltott egy sokatmondó pillantást Necrisszel, és odafordult Blackmore-hoz, ügyelve, hogy úgy tűnjön, Bastiantól kérdezi:

– Uram, szükség volna egy koporsóra.

– Minek? – csattant fel Bastian hangja. – Hat láb mélyen hamarabb felzabálják a férgek anélkül.

Blackmore-nak benne volt a lendület a kezében, hogy megüsse, de természetesen nem tette.

– Uraim – emelte fel a karját – egy egyszerű temetésről van szó. Már megbeszéltük az etikai kérdéseket. Mr. Hale, uram, kérem, az én kedvemért.

Az Ostorozó meghajtotta felé a fejét, és halkan morogta:

– Ahogy kívánja.

 

Félelem borzongott végig Letta gerincén, légszomj szorította el a torkát. A koporsó véglegesnek hangzott, halálosnak.

Ez a színjáték része, nyugtatta magát. Nem fognak igazából eltemetni. Necris figyel.

Mennyivel egyszerűbb volna, ha el tudnám magyarázni, hogy nincs okuk tartani tőlem…

 

Blackmore megállíttatta a kocsit, és intett Beslannak; kiszálltak, a férfi egyetlen mozdulattal letörte a láncot a kerítésről, és besurrant a résnyire nyitott rácsok között. Gondosan behajtotta maguk mögött a kaput; a fehér hajú már oda is lépett a műhely falához.

– Nincs itt senki – suttogta.

– Akkor mire várunk? – A másik rezzenéstelen arccal ragadta meg a kilincset, és dőlt neki az ajtónak; a szerkezet megroppant, repedés futott végig a faajtón a zár mentén, majd engedett, és egy reccsenő hang kíséretében benyílt. Beslan egy mozdulattal kapta el az ajtóból kiszakadó és földre hullani készülő fémzárat.

Blackmore halkan füttyentett.

– Meg sem kérdezem, először csinálod-e – jegyezte meg, de már nyomakodott befelé az ajtón; Beslan utánalépett.

– Pedig kérdezhetné, Uram, mert ekkora dolgot először lopok el – válaszolta.

Mindketten körbenéztek; az alacsony plafonú helyiségben körös-körül a fal mentén széles munkaasztalok sorakoztak, rajtuk akkurátus rendben elhelyezett szerszámokkal és faanyagokkal; a műhelyben számos, az elkészülés különböző fázisaiban lévő koporsó állt, középen pedig a szállításra készek várakoztak.

– Melyiket vigyük?

– Semelyikben sincs semmi eredetiség – fanyalgott ajkát lebiggyesztve a Primogén, és odalépett a legszélsőhöz. – Ez méretben megfelel.

Levette a fedelét, és látta, hogy a koporsóban még nem helyezték el a párnázatot. Körbenézett: a távolabbi sarokban egy különálló asztalon megpillantotta a koporsókészítés utolsó fázisának kellékeit. Odasietett, amíg Beslan az ajtónyílást bámulva fontolgatta, hogy fogják észrevétlenül feltenni a kocsira a koporsót.

– A precíz mester baromira nem fog örülni annak, hogy feltúrtuk a… – Hátranézett, látta, hogy Blackmore a fehér párnák meg szemfedők között turkál sietős kézzel, és odaszólt neki:

– Az nem kell, úgyse…

Elharapta a mondatot, a további szavak az ijedtségtől visszacsúsztak a torkába.

A francbaafrancbaafrancba. Roderick meg fog ölni.

A Primogén leejtette a kezéből a holmikat, és összevont szemöldökkel ránézett.

– Ez meg mit akar… jelenteni?

Asker is megöl. De előbb Necris.

– Hát, hogy neki már úgyis mindegy…

A hatalmas férfi odalépett a fehér hajú elé, belenézett a szemébe.

– Hallod, én Primogén vagyok. Frankón megérzem, ha hantázni akarnak nekem – kezdte, és amikor látta, hogy a társa tekintetében megjelenik a rémület, gyorsan hozzátette vigyorogva: – Nézd, ti a fél Páhollyal megverekedtetek volna, csak hogy méltóképpen eltemessétek azt a nőt, most meg nem akarod, hogy kipárnázzuk a koporsót? Magyarázd meg, de ha lehet, irtó gyorsan, mert elég feltűnő lesz, hogy késünk.

Beslan úgy érezte, mintha a földbe süllyedne. Elárulta a többieket. Elárulta és veszélybe sodorta mindannyiukat, azután, hogy a fél világgal háborúba kezdtek, hogy ide juthassanak.

Basszameg. Miután végeztek a többiek, valószínűleg Finn is megöl.

Hogy a fehér hajú nem szólt semmit, Blackmore kissé barátságosabbnak szánt hangon folytatta:

– Hé, figyelj. Kiálltam mellettetek, mert óriási arcnak tartom a csapatodat, oké? Együtt daráltuk le a patkányokat, igaz? Gondolod, hogy ezután elárulnám bárkinek is, ha valami nem egészen törvényes dolgot művelnétek?

Beslan, te idióta.

– Hát…

Blackmore kimondta a végső érvet:

– Primogén létemre koporsót lopok. Ezért minimum megérdemlem, hogy elmondd, mi a fene folyik itt.

A fehér hajú egy pillanatra zavartan fölnézett, hirtelen nehéz volt elhinni, hogy mindez egy Primogén szájából hangzott el; de a férfi arcán széles, bíztató vigyorgás terült el, és erre most már neki is vigyorogni kellett, ha nem is volt a mosolya a legfelszabadultabb.

– Igenis, Uram – felelte megadóan, és kapta a koporsófedelet.

– Jó. Holnap éjjel a Victorianában. Ezek után meg jobb, ha elfelejted a magázódást – szúrta még oda a Primogén, és fogást keresett a koporsó alsó felén. Válaszra már nem maradt idő; kinéztek az utcára, aztán előbb Blackmore, aztán Beslan kiosont a műhelyből a terhükkel. Kisuhantak a kocsihoz; a bent ülők félrehúzódtak, ők meg betolták a deszkakoporsót középre.

 

Csikordulva csúszott a láda a raktér alján, fémes döndüléssel került le a fedele. Kezek – ismerős kezek – csúsztak a válla, dereka alá, könnyedén megemelték, beletették az üres ládába, két kezét keresztbe rakták, ahogy illik. Letta várta, hogy Necris a fülébe súg valamit, hogy mi történik most, hova viszik, de a férfi nem szólt; mindössze a kezét szorította meg. Letta már abban sem volt biztos, hogy valóban így volt-e, vagy csak ő képzelte a biztató érintést.

Súrló koppanást hallott, a külvilág hangjai egyszerre távolivá tompultak. Bezárták a koporsót, pedig még úton vannak! Miért??

A szíve megint kihagyott. Meg fogok fulladni, futott át a fején a pánikkal színezett gondolat: tudta, hogy a teste így, éber kómában, sokkal kevesebb oxigént igényel, de mégis, meddig elég egy koporsónyi tartalék?

Halott leszek, mire kimentenek. Ha egyáltalán valóban kimentenek.

A hasán érezte az ingébe rejtett könyv súlyát. Bárcsak soha ne vágytam volna többre…

 

Bastian nem szólt semmit, amikor Necris óvatosan belehelyezte Letta testét, két karját egymásra igazította a mellkasán – a Lasombra nem tudta, érzi-e a nő, de egy pillanatra, feltűnésmentesen, megszorította a kezét. Aztán bólintott, és rátette a koporsófedelet.

Végül elhagyták a temetőt, és egy teljesen elvadult, még kopaszon, levéltelenül is őserdőre emlékeztető park szélén álltak meg. Bastian közölte, hogy itt vannak; ez még mindig a Highgate, de annak egy, a halandók által nem látogatott része. Blackmore-nak lett volna megjegyzése az eljárással kapcsolatban, de nem tette, annál sokkal jobban érdekelte most már ez az egész, hogy megakassza a felemás szertartást. Bastian sietett elöl, Finn és Beslan vitték a koporsót, mögöttük pedig Blackmore és Necris, illetve a két őr gyalogolt: mentek egymás mögött a sötét éjszakában. Nehezen haladtak a sűrű ágak, gyökerek és elszáradt növények miatt, de akkor a két őr előrement, és segített megnyitni egy szűk ösvényt; nagyjából tíz percig haladtak a lombjukvesztett fák, bokrok között, aztán egy kisebb tisztáson, ahová halványan besütött a hold, Bastian megállt.

– Ássatok – vetette oda a három kotériabelinek, és az őrök lehajítottak három ásót. Azok egymásra néztek. Beslan és Finn csak most mertek Necrisre pillantani; a Lasombra arcán olyan viharok dúltak, amiktől még a Gangrel is megrémült, pedig csaknem harminc éve ismerte már.

– Majd én – mondta halkan Necris, nem nézett semerre, nem emelte fel a fejét, csak felkapta az egyik ásót, kinézte a helyet, és nekiállt. Bastian gúnyosan megjegyezte, biztosan van benne gyakorlata, de annak ellenére, hogy szándékosan úgy mondta, hogy Necris hallja, a Lasombra nem nézett föl, meg sem rezdült, csak ásott tovább.

Minden egyes ásónyomnyi földdel, amit kihajított a gödörből, egy-egy hónappal, nappal, órával közelebb volt ahhoz az éjszakához, amikor saját magának ásta a sírt. Az izmai megfeszültek, keserű düh gyűlt a bőre alá; ujjai olyan görcsösen szorították az ásó nyelét, hogy csaknem összetörte.

Ne okozz neki örömet, suttogta belül.

Gyorsan kellett dolgoznia, hogy meneküljön saját érzései elől; szinte vakon ásta a gödröt, mert a lelki szemei előtt csak az a jelenet ismétlődött újra, és félt, hogy nem lesz elég erős; megremegett, de akkor egy hideg kezet érzett a vállára nehezedni. Fölpillantott, és Finnt látta meg; a Gangrel belépett mellé a gödörbe, ásóval a kezében.

– Nem vagy egyedül, testvér.

Ketten ásták tovább a gödröt; odafönt a szélén a két Brujah – harcostársak és tettestársak összenéztek, Blackmore oda akart lépni, hogy felváltsa Necrist, aki láthatóan alig állt a lábán, de Beslan nemleges fejmozdulata visszatartotta.

Ez most az ő dolga…

 

Zökkenések, rándulások, a koporsóban érthetetlenné torzuló, elfojtott szavak. Felemelték, vitték, letették. Neszek. Hideg.

Kopogj. Rúgj. Kiálts. Adj jelt, amíg nem késő.

Félholt teste azonban ezúttal sem engedelmeskedett.

 

Nem mélyítették ki túlságosan a gödröt, csak éppen annyira, hogy kényelmesen el lehessen benne helyezni a koporsót; Blackmore segített leereszteni, Necris eligazította odalent, aztán kimászott a gödörből. Amikor megszólalt, olyan színtelen volt a hangja, mintha egy gép beszélne.

– A hold legyen a tanúnk, hogy halott vagy. Voltál, aki voltál, dobogott a szíved, mégis odaadtad az életedet a miénkért. Legyen békés az álmod.

És elkezdte ásóval ráhányni a földet a koporsóra. Most Beslan lépett oda hozzá, hogy átvegye, mert látta Necris arcát, sejtette, hogy a férfi az összeomlással küzd; de a Lasombra csak intett, hogy ne, és dolgozott tovább.

Ha hallanád a gondolataim, elmondhatnám. Nem hagyunk magadra. Visszajövünk érted.

 

Újabb rándulások, hintázó imbolygás, néma, tompa lökések. A feje keményen nekiverődött a láda oldalának, a keze lecsúszott a mellkasáról. Nem akarta megérteni, de tudta, mi történik: most eresztik le a gödörbe, hat láb mélyre.

Egyenesen a pokol mélyére.

Göröngyök koppantak a koporsó tetején. Eltemetik, igazán eltemetik, élve ássák el.

Ahogy a földréteg lassan beborította a koporsót, már csak egyre halkabb motoszkálásként hallotta, hogy odafent az élők halmot emelnek az utolsó néhány lapátnyi földből. Aztán minden elcsendesedett: Lettát elbúcsúztatták a világtól.

Hozzászólások


Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.

Kérdés, válasz, minden más? :)

%d bloggers like this: