Nincs hozzászólás// Kategória: Blogbejegyzések, Témázunk Írta: Laura ekkor: 08.25.14.

Előrebocsátom, hogy engem csak kevés dolog tud felbosszantani, ráadásul könnyű szívvel hagyok félbe bármit bárhol, szóval ha nagyon nem jön be egy könyv, még azelőtt félredobom, mielőtt a falhoz vágnám. Előrebocsátom még azt is, hogy nem tudom “csak” olvasóként nézni a könyveket, mivel félkész író és háromnegyed-kész fordító is vagyok; ezek a személyiségek óhatatlanul bele fognak beszélni a bejegyzésbe.

Ezek után jöjjön tartalomhoz…

Bemelegítésként vegyük a logikai hibák sorát (egy is elég lehet, ha méretes), és a következetlen világfelépítést. Ezekre nem akarok sok szót vesztegetni, a tématársak kiválóan körüljárták őket. Mindenesetre úgy látom, a kettő sokszor összefügg: egy szigorú logika szerint végiggondolt és rendszerszerűen felépített háttérvilágban viszonylag nehéz logikátlanul vezetni a cselekményt, persze feltéve, ha nem rúgjuk fel a saját szabályrendszerünket. És igen, az is felrúgás, ha csak most az egyszer kivételt teszek, azaz a

deus ex machina, az egyik, ami igazán fel tud bosszantani. “Talán nem egészen valószerű, de tisztességes”, mondja Stephen King Tortúrájában Annie Wilkes a Rakétaember-sorozatról, ahol a főhős az autójában a szakadékba zuhan, de az utolsó pillanatban megtalálja az ejtőernyőt az ülés alatt, így megmenekül. Megértem, miért mondja ezt Annie, csak nem értek vele egyet (ahogy Paul Sheldon se). Lehet ejtőernyő az ülés alatt, hiszen szeretjük a Rakétaembert és nem kívánjuk a halálát, de akkor legyen része az is a történetnek (méghozzá logikus része!), hogy hogyan került oda, és nem árt az sem, ha az olvasó előre tud róla. A Rakétaembert érheti meglepetésként, de engem nem, mert azonnal elvesztem a bizalmamat a sztoriban. Ha egy történetben minden előfordulhat, minek izgulnék tovább a végkifejlet miatt? Semmi baj, ha az ég is a főhős fejére szakad, és minden remény elvész, majd úgyis kijön az isten a gépből, és mindent helyretesz. Blöe.

Ennél jobban tűröm, de szintén bosszantónak találom az életszerűtlen párbeszédeket, abból is a legrosszabbat, az inas-szobalány fajtát. A saját szövegem szerkesztése folyik, a bőrömöm érzem, mennyire nehéz dolog az infóadagolás, de ha a szereplők a számukra egyébként evidens, mindennapi dolgokat öntenek szavakba, pláne gondolatokba, én kockásra karmolom magam a könyv fölött. Nem! Két osztálytárs, ha a dolgozat után a vécében bagózva kibeszéli a tanári kart, nem teszi hozzá figyelmesen, hogy “Juli néni, a szőke matektanár és Gabi bácsi, a púpos takarító” — továbbá egy normális ember, ha a barátja beszól neki, nem futtatja le a fejében az összes gondot, ami miatt a pasi mostanában könnyebben elveszti a türelmét. Esetleg anyázik egyet gondolatban, vagy ha türelmesebb típus, bólint, hogy nem baj, drágám, majd elmúlik. A tanárok bemutatására vagy a gondok kifejtésére egy másik bekezdés kell, és kész.

A semmilyen karakterek nem bosszantanak fel, egyszerűen azért, mert nem viszik át az ingerküszöbömet. (Igen, a huszadik tinifélisten(nő) már semmilyennek számít.) Annál rosszabb viszont, ha kapok egy (több-kevésbé kidolgozott) szereplőt, aki véletlenszerűen elfelejti, kicsoda is ő, és jellemidegen stílusban kezd beszélni, pláne cselekedni. Sajnos ezek a botlások ráadásul ritkán szólnak az adott szereplő javára, ugyanakkor a történetevezetési célból elkövetett hirtelen megvilágosodás nem jobb, mint a hasonló, váratlan elbutulás. Mindegy, hogy a főgonosz huny szemet a főhős trükkje felett, vagy a főhős olvassa ki a felhők mintázatából az ezer éve megoldatlan kód rejtélyét, végső soron ez sem más, mint deus ex machina. (Lásd még: Anton Gorogyeckij remek gondolatmenetét Schrödinger macskájával a nyakán…)

Aztán ha más nincs, még mindig haza lehet vágni egy jó könyvet a rémes magyarítással. Amióta fordítok, sajnos, képtelen vagyok kikapcsolni az “én-hogyan-írtam-volna” automatizmust, ezért egy ideje alig olvasok magyar könyvet, de így is becsúszik pár hajtépés. Nem, példákat nem fogok hozni. Marad

 

… a forma.

 

Bosnyák Viktória hőse nevezi tűrhető könyveknek azokat, amiket a nadrágja derekába tud tűrni, és könnyen magával vinni. Ezen jót mosolyogtam, mert tényleg lényeges szempont a könyv mérete. Nagyon gyorsan olvasok, és sokszor vagyok úgy, hogy nem viszek magammal reggel egy könyvet, amiből már csak 50-80-100 oldal van hátra, mert tudom, hogy már azelőtt befejezném, hogy beérek a munkahelyemre, és akkor olvasnivaló helyett lesz nálam egy súlyzó, ami eléggé lose-lose helyzet. (A Kindle ezen sokat javított, de hol vannak a legális e-könyvek, amikkel telerakhatnám?)

Sokakkal ellentétben én tárgyként bánok a könyveimmel, vagyis forgatom, feszegetem, ide-oda leteszem, (néha le is eszem), pödörgetem a sarkát, rálépek, vagy a kutya lép rá. Szeretem, ha bírják a kiképzést. Szeretem a sűrű szedést és a vékony lapokat — ami viszont tökéletesen hidegen hagy, az a borítókép. A cím érdekel, a fülszöveg és a véletlenszerű beleolvasás. Meg se jegyzem, melyiken mi van, még a kedvenceim esetében is komolyan gondolkodnom kell rajta, mit mondhatnék azon kívül, hogy “olyan csillámos aranybarna, és mindenféle rúnák vannak rajta, meg valami vignettaszerű”. Ha ebből bárki kitalálja, fogadja virtuális kézszorításomat. :)

 

Első nekifutásra ennyi jutott eszembe, de a többieknél még sok más érdekes bosszankodást olvashattok:

Anaria
Reea
Tara Nima
Andi
tigi
Zenka 
Bea
PuPilla
Ilweran
FFG
Szilvi

Hozzászólások

---

Hagyhatsz választ, vagy trackbacket a saját oldaladról.